#'s

Fandom: Welcome to Night Vale. Ami, amúgy ez és nagyon jó.
Tartalom: Egy nagyon-nagyon-nagyon, szóval nagyon nyálas kis fluff, Au amiben Carlos egy tudós meglepő és tart korrepetálást a lakásán Cecilnek. Ő meg persze, hogy nem a kémia miatt jár. Vagyis nem a tantárgy részéért. 
Páros: Cecilos.
Egyebek: Igen. Én nagyon az elején járok. Szóval nem kinevetni. Vagy kinevetheted, mert egy szinten már röhejes. Egyébként valószínű első egyben utolsó ficem ebben a fandomban, de ne menjünk ennyire előre. 
Jézusom, átolvastam és veszélyesen fluff és annyira nem vagyok karakterhű, hogy arra nincs is szó. Amúgy nem tudtam kitalálni címet, hahah. 

Cecil kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy elérje a harmadik emeleten található fehérre mázolt ajtót, kopott arany kilincsével. Tudta, hogy késében van és ez megrémisztette. Cecil sosem késett a külön órájáról. De nem azért, mintha annyira érdekelt lett volna a kémiában vagy éppen félt, hogy tovább kellene maradnia (sőt, mindig szeretett volna továbbmaradni, de mint tudjuk, ha nem marasztalnak, udvariatlanság). 
Végső soron mindig ugyanarra jutott a visszatérő, barna és tökéletes hajú nevezőre jutott, a tanár miatt járt. Carlos, akit mindenki ismert a városban, mert a legjobb tudóst, persze, hogy mindenki ismeri. Cecil az utolsó évét végezte az egyetemen és egyben véres harcot vívott az oly' rettenetesen utált reál tárgyakkal. De hiába járt (kihangsúlyozva) a város legjobb tudósához, aki annyira tudós volt, hogy nagyjából máshoz nem is értett. Vagyis még kettő valamihez még igen. 
# 1: Elrabolni mások szívét öntudatlanul és mit ne mondjon az ember, rettentően kegyetlenül. 
# 2: Külön órákat kifejezetten jól tartott.
Végre felért és már belépve megcsapta az ismerős kávé illat, ami mindig benne volt a levegőben. Mardosó mégis kellemesen megszokott illatok keveredtek, ahogy az ebédlőbe beérve a nyitott ablak felé nézett. 
- Elnézést a késésért - hadarta, miután lerúgta a cipőjét az előszobába. - Csak elhúzódott az utolsó óra - tette hozzá, ledobva a sötét szürke táskát az ebédlő egyik fehér, műbőr székére. 
Pár másodperc kínzóan lassú hallgatás. Semmi válasz. Kétségbeesett tévhitek, beljebb merészkedett a nappaliba. 
Vízcsobogás, a fürdőszoba ajtó résnyire nyitva, kávé, tavasz és levendula kellemes sziluettje volt ez. Carlos zuhanyzott, pontosabban hajat mosott. 
Ezt Cecil a hangokból vette valahogy ki és onnan, hogy a Carlos fején lévő, gyönyörű szőrzetet többet figyelte már meg, mint valaha a sajátját. Hisz Carlos maga volt a tökéletesség; kreol, napbarnított bőr, megnyugtató, meleg, barna íriszek és dús, nevetségesen és igazságtalanul tökéletes haj. Ezzel a szóval le lehetett írni;tökéletes. Cecil csak így szólította a fejében: tökéletes Carlos. Avagy életem szerelme. Avagy eldobnák érted mindent, ha az enyém lehetnél. Szóval végső soron, elég sokféleképp becézte magában.
Szóval Carlos a tökéletes, élete legnagyobb szerelme éppen zuhanyzott a férfi pedig azt érezte ott a nappaliban ácsorogva, szemben állva a résnyire nyitott ajtóval, hogy a szíve megpróbálja a testével együtt elráncigálni a túloldali alakhoz, de nem mozdult. Ökölbe szorította a kezeit, kiengedte, aztán megismételte. Sűrűn pislogott és borzasztóan lassan és kimérten vette a levegőt. Nem mozdult. A földbe cövekelt. 
Egészen addig a pillanatig, amíg Carlos, haját törölgetve és egy fehér, hanyagul a dereka köré csavart törülközővel ki nem lépett és meglepettségében majdnem nekivágta a hozzá legközelebb eső tárgyat (ami esetünkben egy távirányító volt). 
- Áh, csak te vagy, Cecil - felszabadult sóhaj. 
Csak. Cecil hallotta visszhangozni a fejében, atomjaira bontva a lelkét. Pedig tudta, hogy máshogy kellene értelmeznie, nem számított. 
- Elnézést, csak, sokáig tartott az utolsó órám és nem tudtalak elérni.
- A mobilom bent maradta laborban. Várj egy percet, csak hajat szárítok meg felkapok valamit, addig érezd otthon magad, mint mindig. - egy barátságos mosoly, kihangsúlyozva a barátságos rész. 
Cecil biccentett és egy hamis, barátságos mosollyal elindult a konyhába és öntött magának kávét, hisz akármikor itt volt eddig, mindig megkínálták. Ő pedig mindig elfogadta és magáénak tudhatta azokat a csodálatosan rövid perceket, amikor a kezük összeér. 
Még saját bögréje is volt, vagyis annak mondták. Sötétlila alapon, fekete vonalak tekeregnek az ég felé. Tele töltötte, egy húzásra kiürült. 
Visszament a nappaliba és jobb híján kényelembe helyezte magát a kanapén, előpakolta a cuccait és megpróbálta minden figyelmét a facebookjára irányítani, de nem ment. Csodálkozna is mindenki, ha sikerült volna. Carlos immár teljesen kinyitotta az ajtót, a tükör előtt állt egy tavaszi, vékony anyagú nadrág és egy szürke póló együttesében és éppen a haját szárította, aztán fésülte, majd megint szárította és ez így ment egy egész tíz percen keresztül és ebben a kevéske időben Cecil úgy érezte minden verejték, ami a testében egész életében termelődött, valamint termelődni fog elhagyta. 
De végül Carlos végzett és csodák-csodájára Cecil még mindig ott ült, kezében a fekete telefonnal, a képernyőn a facebook kezdőlapjával és nem tudott mást csinálni, mint titokban néha odasántítani az másikra, aztán bele halni a látványba, újjászületni a látványért és megismételni a folyamatot, egész addig, amíg a immár száraz és; mint mindig tökéletes Carlos mellé nem huppant, aztán a könyvéért nem nyúlt. 
- Szóval ma mit vettetek? - érdeklődött, feljebb tolta a szemüvegét, ujjbegyével puhán érintette a keretet.
- Elmegyek - suttogta inkább a levegőnek és magának és a maradék önuralmának, mintsem a mellette ülőnek, aki igen nagyon meglepődött. 
- Oh. Nem érzed jól magad? Vagy csak egyszerűen túl felkavaró volt látni félmeztelenül, azt a pasit, aki után már első pillanattól kezdve sóvárogsz? - Fején találtad a szöget, akarta mondani, de először megpróbált egy paradicsommal azonos színűvé válni. 
- Szóval tudod? - Felesleges titkolni, amit már úgysem lehet. 
- Valahogy leesett. 
- Honnan jöttél rá? - immáron érdeklődés csillogott a hangjában, de vegyült a félelem mardosó tudatával és a visszautasítás megsemmisítő előérzetével.
- Figyelj, látom, hogy nem éppen javulnak a jegyeid, pedig már régóta jársz hozzám. És ez különös. Mármint, ha én tanítalak, jobbnak kellene lenned. Másrészt következtettem. 
- Következtettél? 
- Következtettem - ismételte meg, aprót bólintott, hátra dőlt. 
- Miből? 
- Igazából mindenből. Hogy a legtöbbször azt veszem észre rajtad, hogy elmerengsz valamin, de nem figyelsz más fele, mindig csak rám. Állandóan kérsz kávét, holott látszik rajtad minden nap iszol, minimum kettőt reggel, ide pedig elég későn szoktál jönni, ilyenkor, azért már nem szokott mindenkit. Pláne, ha megkérdem kérsz-e még egyet, akkor is mindig igent mondasz. Ráadásul... - elhallgatott. Beharapta az alsó ajkát. Igazságtalanul jól néz ki.
- Ráadásul? - Cecil hangja nem remeg, a tekintete nem remeg, belül reszket, ordítani akar, sírni, ahogy csak tud és kezdi ízlelgetni az elutasítás keserű és lélekbetúróan borzasztó ízét. 
- Ráadásul látom a szemedben. Erre valahogy nem tudok tudományos magyarázatot találni. Tudom, nevetséges, de olyan szerelmesen pillantasz, vagy nem is tudom. Tök idiótán hangzik és teljesen logikátlanul, szóval elég ezt nekem kimondani, elhiheted.
- Aha. - egy tömör, hárombetűs szó. Ezzel Cecil lezárta a beszélgetést pár percre és a hallgatás úgy telepedett közéjük, mint egy sűrű köd és csak nagyon hosszú idő múlva szállt fel. 
- De én nem bánom - Tökéletes Carlos vállat vont és rámosolygott, melegen, egész máshogy, mint eddig bármikor.
- Hogy-hogy nem bánod? - értetlenkedett a másik és valami ott legbelül, a tudatában, nem akarta elhinni a fülének, amit hallott. Túl hihetetlen, álomszerű és képzelt képnek hatott az egész. 
Ahogy ott ültek egymás mellett, a lakás megtelve különféle csodálatos illatokkal, ami mind Carlos volt és ott ült mellette, és egészen közel hajolt, aztán egész egyszerűen ajkak tapadtak össze. Rövid, tavaszi csók, inkább volt szájrapuszi és Carlos minden gyengédségét beleadta. 
- Adhatnánk ennek a dolognak egy esélyt - biccentette oldalra a fejét. - Persze, ha nem bánod, hogy ezentúl máshol és mástól kell kémiát tanulnod. 
Carlos aprón felnevetett, Cecil fel sem fogta mi zajlik körülötte ő csak eddig a másik férfit látta, hallotta és most, hogy még érezhette is, ha csak egy röpke pillanatra is, úgy érezte szokatlan boldogsággal telik meg az egész lénye.