I.fejezet

Zihált, szőke, drótszerű haja izzadtan lógott az arcába, feltápászkodott, de megingott, mint egy kisbaba, aki először próbál életében járni. [Technikailag igaz az állítás.] 

I.fejezet/Napjainkban/Mennyei Bíróság Csarnoka/New York/Hétfő/Hajnal

Lucifer ott állt a felhőn lebegő teremszerűség közepén vigyorgott és élvezte, ahogy körülötte ülő testvérei döbbenten néznek le rá. A Mennyország elfoglalta az egész eget, de katonás rend uralkodott, mind az angyalok-hierarchiájában, mind a rangsorok és mind a fontosabb helyszínek között. Ilyen volt a Mennyei Bíróság Csarnoka, amelyben az igazán

jelentőségteljes kérdéseket tárgyalták meg és minden angyalnak jelen kellett lennie, az utolsó szál bohókás őrangyalig. Furcsa volt az egész helyiség. Hiszen egy templomszerűségnek kellene lennie, de szó sem volt ilyesmiről. Leginkább egy Colosseumra hasonlított, amit még az ókori rómaiak hagytak fenn és szórakoztatás céljából annak idején gladiátor harcokat vívtak bennük. Egy hatalmas nézőtéren foglalt helyet az esküdtszék, ami magába foglalta az összes angyalt. Oldalt ragyogó márványoszlopok nyújtózkodtak lomhán a végtelenségig. Az apja szemben foglalt vele helyet, hatalmas, hószín szakállát fésülgette ujjaival. A tekintetében a teremtés, a világmindenség, az univerzum megannyi bölcsessége kavargott. Mindenféle szín keveredett egymással és egy robbanás, újra és újra és újra. Valószínűleg az emlékei a Nagy Bummnak. Ősz haja derekáig ért és csak némán ült egy végtelen pillanatig. Aztán megtörte a csendet. 

- Mégis, miért akarnál visszajönni, mond, Lucifer? – hangja volt a szélsüvítés; mely végigsöpört a világon egyenletes sebességgel, langyosan. 

- Tudod, apám, volt időm gondolkodni. Tegyük hozzá a Pokol mégsem a legjobb hely, azért. Megjegyezném eléggé kikupáltam az évek során, de valahogy, nem az igazi. Meg tegyük hozzá, hogy halálra unom magam egyedül, hiszen majdnem mindenkit eltiltottál a közelemből – elfintorodott és kezeit keresztbe fonta mellkasán. Teljesen úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú, akit épp megfosztottak a kedvenc játékától és most ott áll az apja előtt; megalázkodva, bár büszkén, hogy visszakövetelje jogos jussát. A testvéri szeretet, amit megvontak tőle, a helyét, amiét már nagyon-nagyon régen hiányolt és a fenébe is. Hiányzott az az idő, amikor még boldogan lógathatta a lábát a bárányfelhőkön és nem kellett minden idióta papírmunkát neki elvégeznie, nem kellett fájós fejjel torkokat vágnia és nem kellett a kezdő démonok szájába rágnia ezredszerre is, hogy baszd meg nincs második esély.

- Folytasd, - így az Isten – azt akarom látni, hogy megbántad a tetteidet, továbbá őszintén ismerd el az emberek egyenjogúságát. 

- Ide jöttem, nem? – morgott – Szerinted, ha nem gondolnám teljesen komolyan minden egyes szavamat, felmásztam volna a Sznob-fészkedbe? 

A Teremtés Atyja lassan megcsóválta a fejét, vele mozgott az ég.

- Bánd meg a vétkedet, Lucifer. Ismerd el az egyenlőséget, kérj bocsánatot. Ennyit kérek csupán. 

- Nem. 

Az angyalok rosszalló pillantásokkal illeték a Sátánt, sustorogni kezdtek egymás között. Megannyi tollas szárny mozgott a lelátón. Metatron ott ült a nyugodtnak látszó Isten mellett. A sarkán helyezkedett el, a bőrén ráncok futkároztak itt-ott, a haja ősz volt, hosszú és lófarokba kötötte. Szemüvege a nyakában lógott, az ujjai között a saját, hatalmas lúd tollát tartotta, amit a szárnyából csípett ki, azzal jegyzetelt mindent. Metatron alapos volt. A kézírása egy förtelem, de rendkívül alapos volt. Minden szó a papírokon futkározott, minden apró mimika, mozzanat, illat és érzés. Az írásai beszélni tudtak. A csend egyre feszült, mint egy rossz cérna és végül Lucifer vágta el. 

- Adj nekem egy második esélyt. „Isten mindent megbocsájt” meg ilyenek. – Ha a lelátón ülő angyal sereg tudott volna káromkodni, most ordibáltak volna és az egész Menny egy hatalmas futballmeccsé amortizálódott volna. Szerencsére csak megpróbálták, de alig jött ki hang a torkukon vagy valami nevetséges szófordulat hagyta el az ajkaikat. 

- Elég! – zengett a mindenség komplex összege. Elhallgatott minden és mindenki. 

- Ám legyen. Próba elé állítalak, Lucifer, aki a Pokol Királya, aki maga a Sátán. – az öltönybe bújtatott Ördög felvonta jobb szemöldökét, lebiggyesztette cserepes ajkát, majd lezseren zsebre vágta a kezeit. 

- Mi lenne az? 

- Ha nem akarod elismerni az embert, - kezdte és közben az ég kavarogni látszott, az aranyos bárányfelhők kivetkőztek magukból és sötétkékké változtak, vagy éppen rongyos szürke árnyalatban pompáztak – akkor hát azonosulj vele! – A tárgyaláson lesújtott a mindenható kalapács, bumm, és Lucifer lábai alól eltűntek a felhők. 

Zuhant, ismét, de ezúttal másképp. Érezte, hogy pikkelyes szárnyai a bőréhez simulnak, egyre erősebben és erősebben, mígnem eggyé váltak vele, sistergett és fájt. Kínkeservesen akart üvölteni, ordibálni és teljes szívéből szitkozódni, de eszméletét vesztette, minden egybemosódott, a világ, az ég, a közelítő talaj hullámzott. Zuhant, zuhant , zuhant, az ujjai között a bőr kipirult és egyszer csak vörös vér serkent ki. 

Aiden a lehető legfinomabban kapta el. A karjai hosszúak, vékonyak voltak és szeplők pettyezték végeláthatatlan sokaságban. Puhán a betonra helyezte. Egy szűk sikátorban voltak, egy szemetes konténer mellett, ami otrombán magasodott az ájult Lucifer felé és fura folyadék csordogált az oldalán.

Aiden csettintett márványszín ujjaival, bátyja szemei tágra nyíltak és a tüdeje megtelt levegővel, ami önmagában is igen nagyon furcsa volt, hiszen számára nem létszükségű az oxigén. Zihált, szőke, drótszerű haja izzadtan lógott az arcába, feltápászkodott, de megingott, mint egy kisbaba, aki először próbál életében járni. [Technikailag igaz az állítás.] - Segítek. – kezét a homlokára szorította, puha volt, megnyugtató és erősen eper illatú. Aiden egész lénye rendkívül határozottan illatozott ennek a növénynek az aromájában, ami azt illeti. 

Egy perc némaságba burkolózó csend és Lucifer máris tudott járni. Fintorogva vette észre nedves öltönyét, koncentrált, de nem történt a világon semmi. Aiden ott lebegett mellette és nem bírta ki, hogy el ne kacagja magát, Lucifer önérzetesen rámordult. Egyáltalán nem látszott és őszintén nem is volt hálás a „második esély” miatt. A hátán érezte a szárnyait, de nem tudta kinyújtani őket és minden porcikája égett a fájdalomtól. Belül dühöngött, a haragja, akár a Pokol tüze. 

- Egy heted van bizonyítani. Kollégiumban fogsz lakni, egyetemre járni, azt a látszatot kell keltened, hogy ember vagy. Ez az összes szabály és az erődet egyelőre lezártuk. 

- Nem mondod? – forgatta meg méregzöld szemeit. 

- Most mondtam. – pislogott értetlenül. Lucifernek eszébe ötlött, hogy az angyalok nagyon nehezen ismerik fel a szarkazmust. 

Telt-múlt az idő és az öccse megpróbálta körbevezeti New York egy részén. Lucifer folyamatosan elfelejtett levegőt venni, vagy szinte zihált. Annyi kedve volt fáradtan, nedves öltönyben járkálni, mint egy macskának úszótanfolyamra menni, télen, a strandon, Alaszkában. Zsebre tett kézzel, kockás szettben, továbbá meggyvörös nyakkendővel, üveges tekintettel bámult maga elé. 

A léptek, a hangok, a zajok, a szavak csakúgy dübörögtek koponyája belső falán, visszhangot vert és üvöltött minden és mindenki. A város élt, pulzált és olyan sebességgel lüktetett, akár a vér az ereiben. Vér. Hiszen benne folydogált, erei hálózatában, az egész testében tekergetek, akár egy öreg tölgyfa szövevényes ágai. Lucifer a csuklójához emelte a kezét. Pulzusa volt, kicsípett bőre, ami tompán fájt, de hihetetlenül új és izgalmas dologként érte. Lassan a mellkasához nyúlt és ismét elfelejtett levegőt venni a hirtelen felismerésben. A szíve dobogott, gyorsan, feszített tempóban.