Senkiházi P. Arthur

Fandom: Hetalia
Tartalom: Romano meséjét kell végigülniük. Elég családos a hangulat. Fluff. ( Ízig-vérig ) Talán egy kis humor is. 
Páros: SpUk 
Egyebek: Ez a történet még kb. tavaly nyár-ősz körül íródott. Szóval réginek mondanám. De attól, még, ha valakinek tetszik örülni fog a kicsi lelkem.  

- Te rohadék! Nesze, nesze! - verte serpenyővel az angolt, miközben ő védekezésképp feltartotta kezét, de pár másodperc múlva megunta és villámgyorsan elvette az eszközt a gyerek kezéből. - M-Mit csinálsz? Az az enyém, te pöcs! - tekintete Arthur arcára vándorolt és hátra esett látva a dühösen csillogó szempárt. 
- Ki is a pöcs? Elkaplak te szemtelen vakarék! - eldobta a serpenyőt, majd az olasz nyomába eredt, aki ekkorra már a kanapé mögött megbújva remegett. Térdeit felhúzta és apró könnyek csordultak le az arcáról. - Hova bújtál? - hangja úgy töltötte meg a nappalit, mint egy Sátánt idéző szerartás betétdala a filmekből.
- Ejnye-ejnye... - lépett be a spanyol és kezében az éppen elkészült salátát tartotta. Rosszalló tekintete kedvesére tévedt, akinek az ördögi vigyor letörlődött arcáról, helyette grimaszra húzódott. Lerakta a tálat az üvegasztalra, majd pártfogoltja megkeresésére indult. - Gyere elő Roma... Anglia bácsi csak viccelt, ő igazából nagyon kedvel téged, csak már nem volt kedve játszani. - Arthur ledobta magát a kanapéra, mire az olasz megingott és torkán egy gyenge sikítás féle csúszott ki. - Oh hát ott vagy - könnyebbült meg Antonio, majd ő is leült az angol mellé és kiemelte a gyereket. 
- Nem akarom, hogy ezzel az alakkal legyél! - mutatott Angliára. - Olyan ijesztő! Ráadásul a szemöldöke egy kész fészek! - főnökéhez bújt.
- Na Romano ilyet nem szabad mondani - vigasztalta a vállán sírdogáló gyereket. - Amúgy is kitől tanultad ezt a játékot? - ültette közéjük. Lovino eleinte nem akarta elmondani. - Kapsz paradicsomot ha elmondod és még egy mesét is meghallgatunk! 
- What? - mordult fel az angol és keresztbe tette kezeit, de hála Spanyolország szúrós pillantásának nem rendezett hisztit a dologból.
- E-Erzsébet néni azt mondta, - szipogta és Antonio ölébe ült, tekintetét Arthur felé fordította. - hogy, aki szerintünk nem jó ember azt nyugodtan lecsaphatjuk! - kiöltötte a nyelvét, de Anglia ezt már nem nyelte le, Ez a kölyök, amióta együtt volt a spanyollal megkeseríti az életét. Mindig van, amivel visszavágjon neki, ráadásul Antonio kijelentette: muszáj megtalálnia Romanoval a közös hangot, különben az esti aktivitását a felére csökkenti. Ezt pedig semmiképp sem akarta. 
- Na idefigyelj te kis vakarék! - húzta fel a tunikájánál fogva a gyereket. - Nekem te ne ugass, különben nagyon megjá- 
- Arthur! - szólt rá Antonio és elvette Lovinot, aki már képzeletben a végrendeletét írta az angol karmai között. - Figyelj, Romano - nézett a kisfiú szemébe és sötétbarna hajába beletúrt. - Én ezt az embert szeretem és hidd el ha szerintem nem gonosz és nem fog nekem ártani, akkor az úgy is van. És, hogy miért? Egyszerűn, azért mert szeret - mosolygott kedvesen először az olaszra, majd kedvesére, aki ezután a mondat után kezdett paradicsommá válni. 
Lovino nem szólt semmit, majd felállt és diadalmas pozíciót felvéve kijelentette: Ő most mesélni fog.
- Fuck - suttogta Arthur. 
- Hé! - koppintotta meg az angol fejét, majd vigyorogva Romanora nézett. - És miről fog szólni a mese? 
- Kalózokról! - mikor kimondta Anglia torkán akadt a paradicsom és csak pár perc küszködés után tudta lenyelni. - És egy hősről.
- Huh, érdekes lesz... Ugye, Arthur? - túrt kedvese fürtjei közé és magához húzta. 
- Csakhogy tisztázzuk! - szólt szigorúan a kis olasz. - A mese közbe nem akarom azt látni, hogy csókolóztok, mert gusztustalan, fújj! - imitált hányást, mire Antonio kuncogni kezdett. - A másik pedig az, hogy nem akarom, hogy közbe szóljatok, mert ez a mese rólatok fog szólni, azért is kalózos! 
- Értjük, értjük, csak kezd már el! - türelmetlenkedett Anglia, az olasztól csak egy rosszalló pillantást kapott, de megtette, amit kért. 
- Khm... - megköszörülte a torkát. - Egyszer volt, hol nem volt... De kit érdekel? Na az a lényeg, hogy a tengereken járunk és éppen két kalóz had küzd egymással! Az egyik hajón brit zászló lobog, míg a másikon spanyol.
- Már megvan kinek szurkolok! - szólt közbe Antonio vihorászva. 
- Jól van, de fogd be - intette le a mesélő. - Ennek a hajónak volt két kapitánya. Az egyik kinn állt a fedélzeten, smaragd zöld szemeinek csillogását, talán kardja fénye vonta el. Haja szőke, rendezetlen, szénakazal, borzalmas de legalább kalapja takarja... A szemöldöke is legalább háromszor dúsabb, mint egy normális embernek, volt, aki azthitte életre kelt. 
- Ch - mordult fel Arthur. 
Romano, mintha meg sem hallotta volna folytatta. 
- Ruháján megannyi drágakő díszeleg, nadrágja viszont átlagos. Ennek a fickónak borzasztó volt a megjelenése. Mindenki rettegett tőle, de mindenki utálta is egyben! Azután milyen volt még - gondolkodott el. - Aha! Megvan! Volt neki még kesztyűje. A tekintete azt sugallta: ördögi lény. Vigyora, mint a démonoké, fehér fogai között pár arany tündököl és bőre fehér.
- De ha kalóz, akkor a bőre nem fehér, hisz mindig a tengeren van! - szólt bele ismét a spanyol. 
- De fehér, mert én azt mondtam! - idegesen fújtatott a kis olasz. - Szóval ez volt az egyik, ez volt a brit kapitány, kinek neve: Senkiházi Pöcsfej Arthur. 
- Nah álljon meg a menet! Nem nevezhetsz így - mordult fel Anglia.
- Nem is nevezlek ez csak egy mese, nőjj már fel... - megforgatta szemeit és keresztbe fonta karjait, de az önelégült mosolyát nem tudta rejteni. 
- Te kis-
- Romano folytasd, kérlek! - kezét az éppen felállni készülő Anglia elé tette, aki morgott, majd visszaült a kanapéra és elfordította a fejét. 
- Ott jártam, hogy volt ez a kapitány ez a Senkiházi P. Arthur... De ne feledkezzünk meg a másikról sem. 
- Na ő a spanyol! - csillant fel Antonio szeme. 
- Igen a spanyol kapitány, elbújt a ládák mögé, mert egy beszari volt - jelentette ki az olasz, mire az angol elröhögte magát.
- E-Ez nem igaz! - tiltakozott hevesen. - Igenis bátor volt! 
- Nem, beszari volt, de most folytatom - legyintett. - Szóval ez a Senkiházi átugrott a spanyol hajóra és egymaga lekaszabolt mindenkit, kivéve a kapitány: Beszantoniot. Nos, ez a spanyol kapitány egymaga bőgött egy láda mögött a fedélzeten és imádkozott az istenekhez, hogy meg ne találják, de az atya ezúttal nem volt hozzá kegyes - hatásszünet. - Megtalálták, pechére pont Senkiházi, aki elvigyorodott, majd felhúzta az ingénél, fogva, mert ugye ez a spanyol elég csóró volt. És azt monda: "Kiálts segítségért, nyomorult!" és Beszantonio meg is tette, de- 
- Ez az! Vágd el a torkát, Senkiházi! - Arthur észre sem vette magát, úgy szurkolt saját paródiájának. Antonio csak csendben hallgatta, miként alázzák porig egy mesében, az így sem szilárd büszkeségét. 
- Szóval még mielőtt nyakát érte volna a penge egy hős bukkant fel egy kőszirten és így szólt: "Azonnal ereszd el vagy megbánod, te pöcs!" leugrott a hajóra, mindenki értetlenül bámulta őt. Annyira lehengerlően jóképű volt, hogy senki nem tudta mit mondjon rá! A barna haja és szemei, a férfias vonásai ráadásul izmos volt és volt kardja meg pisztolya is! Nagyon menő volt, pár percen belül az egész brit hajót és vele a legénységet, meg a kapitányt haza vágta, de Senkiházi még utána kiáltott: "Ne hidd, hogy ezt még megúszod te elképesztő Paradicsom Bajnok!" Ezután a spanyolok hálásak voltak a segítségéért és Beszantonio még a szolgája is lett! Vége - vigyorodott el önelégülten. Csípőre tette kezeit és visszafordult a pár felé, akik teljesen le voltak nullázva IQ szintileg - Na én megyek aludni, mert az, hogy itt mesélnem kellett nektek borzasztóan fárasztó volt! Nőjetek már fel... - pöffeszkedve hagyta el a nappali területét és meg sem állt az emeleten lévő szobájáig, ahol ágyba dugta magát és nem sokkal rá el is nyomta az álom.

- Ez a mese gáz volt! - jelentette ki nemtetszését Anglia.
- Ugyan, hagyd rá Senkiházi - gúnyolódott és elmosta az üres salátás tálat, amit sikerült megenniük hála a Romano által előadott kis műnek. 
- Ne kezdd! - hátulról megölelte és fejét a vállára tette. 
- Miért akkor mi lesz, kapitány? Esetleg fogságba ejtesz - odafordult és állánál fogva felemelte az angol fejét, aki elvörösödött és nem szólt pát percig.
- Hős, már nincs, hogy megmentsen - jelentette ki és hozzásimult. - De én azt sem bánnám ha most te lennél az, aki rács mögé jutat... 
- Megpróbálom! - elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt Arthur szájára.