The Jazz Age

Fandom: Hetalia 
Tartalom: Arthur felkeresi Alfredot, akit egy bárban talál meg és megtudja milyen a jazz zene. 
Páros: UsUk 
Egyebek:  Hát. Én imádom az 1920-as éveket, a jazz zenét, a tollas fejdíszeket, Amerikát. 
És erre a számra írtam. /Caro<3/


Arthur erősen szorongatta kezei között az üvegpoharat, amin megcsillant a lámpa fénye, és a sárgás, alkoholos ital tetején visszatükröződött a villanykörte, aminek az alakját akár ki is lehetett volna venni, ha az ember nagyon odateszi magát, de Angliát jelenleg ez érdekelte a legkevésbé. Eredetileg Alfredhoz jött tárgyalni, csakhogy a férfi hűlt helyét találta a házában, meg az illatát, ami utána maradt. Azt az édeskés, keserűséget okozó illatot, ami fogságban tartja azóta, hogy először belélegezte. Hiába járta az utcákat, a sétapálcáját koptatva, egyetlen egy idióta kék szempárral sem találta szembe magát, ígyhát gondolt egyet, és beült egy bárba. Manapság errefelé úgyis elterjedt a jazz, mondhatni ez volt a legjelentősebb zenei stílus ezekben az években; hiába jártak szóbeszédek a válságosról meg hasonlókról, az amerikaiak csak táncoltak, énekeltek torkuk szakadtából és oly édesen zenéltek, hogy minden fülnek öröm volt hallgatni.
A jazz magába szippant, és tönkretesz az örökös szépségeivel, dallamos ritmusával, sosem enged. A jazz egy szörnyeteg, amely, ha karmait belédvájta, nem ereszt. 
Arthur belenyugodva a ténybe, hogy Amerikának se híre, se hamva, inkább legurított még egy pohár alkoholt, ami a hirtelen jött kezektől a derekán, majdnem a pultos ingén lelt nyugalmat, de helyette csak az angol fulladt majdnem meg. A hangsúly a majdnemen van. - Élvezed a jazz-t? - suttogta a másik fülébe az ismerős hang. Egy pillanatra megszűnt a zene körülötte, és ő nem érzett mást, csak Alfred illatát, érezte az érintését, ahogy a kezei a derekán nyugodtak, és a hangját, mely simogatta és megborzongott tőle. - Téged kerestelek, ami azt illeti, de úgy látom, megkerültél - szembefordult vele és hosszan tanulmányozta. Az a sötétbarna, kockás nadrág elrejtette a lábai alakját, de még így is lélegzetelállítóan mutatott a fekete, feszülős, gombos mellényével és a könyékhajlatáig feltűrt, fehér ingével. - Mit szeretnél? - érdeklődött Amerika szemöldökét felhúzva, de esze ágában sem volt annyi tiszteletet mutatni volt nevelője előtt, hogy esetleg a zsebeiből kivette volna a kezeit. Nem. Ő már nem köteles udvarias lenni vele. 
Mielőtt Arthur belekezdhetett volna az egész monológjába, hirtelen váltottak ritmust, de igazából csak annyi történt, hogy leváltották az énekest, és az öreg, kicsit sem szimpatikus asszony helyét egy fiatal nő váltotta fel. Rövid, szőke haj tollas fejdísszel, kissé túl szűk krémszínű egyberuha, egész a combjáig ért. - Kedvelem ezt az új énekest - bökött a színpad felé - Gyere, táncoljunk! - mindenféle beleegyezés nélkül rángatta a táncparkett közepére a másikat. Arthurnak még tiltakozni sem volt ideje, nagyjából levegőt sem vett, amikor Amerika magához vonta, és mellkasa a mellkashoz simult. Érezhette pár pillanatra Alfred szívverését, míg el nem távolodott. - Fogalmam sincs, mit szoktatok errefelé táncolni - vallotta be vonakodva, mire Amerika csak kuncogott és biztatólag megveregette a vállát. - Egyet se félj Arthur, nem nehéz, csak hagyd, hogy a zene magával sodorjon és érezd a levegőben, ahogy ütemet vált - Alfred megragadta a kezét, az angolnak igazodnia kellett hozzá. Most te vezetsz, de másképp is volt... Megállította magát, még mielőtt elméjéből akaratlanul is előtörnének a keserű, vagy épp boldog emlékek, csak ennek a pillanatnak akart élni. Amikor Amerika ismét itt volt mellette, gyermeki mosolyát ráemelte, és a szemeiben láthatta meg igazán a villanykörte alakját. A tánc egyszerűen leírhatatlan volt Anglia számára, Alfred bevezette egy teljesen más és varázslatos világba, ahol a zene irányít mindent, és nem kell mást tenni, mint hallgatni és hagyni, hadd sodorjon magával. Érezhette az illatát, hozzásimulhatott, vele lehetett, boldogan és semmivel sem törődve, talán utoljára...