Kövér vagyok?

Fandom: Hetalia/Nyotalia
Tartalom: Amelia bedepizik a súlya miatt és Ivan vígasztalja. 
Páros: Hetero!RusAme 
Egybek: Fluff. Oké az eredeti Alfredot szerintem legtöbbször hidegen hagyja a súlyos megjegyzések, vagyis biztos kevésbé érdekli, mint mondjuk egy nőt érdekel, milyen az alakja. Dehát. Ez van. Amelia szerintem kifejezetten az a csaj, aki össze tud omlani, ha a külsejéről van szó, szóval nem kényes, csak nagyon igényes. És szép karakter. Nagyon. Bele vagyok zúgva.


- Hahó. - Ivan óvatosan belépett a házba és csak egyetlen fényforrást látott. Egy hatalmas tv képernyője villogott a kanapéra és az azon ülő amcsira, aki nagyban tömte magába, a kitudjamilyenízű fagyiját, dobozból. - Amelia? - lassan odalépdelt a lányhoz, azután lehúzta a fejéről a bordó színű pokrócot. - Minden rendben? - kérdezte, majd az amerikai odafordult és Oroszország megállapította, hogy semmi nincs rendben. Amerika világoskék, általában mosolygós szemében szomorúság tükröződött és a könnyek csak még bizonyosabbá tették a dolgot. Ivan odasétált az ablakhoz, majd felhúzta a redőnyt és visszafordult a lány felé, aki morogva magára húzta a pokrócot. Az orosz körülnézett. Mindenhol üres csipszes zacskók, fagyis, pizzás dobozok, meg más dolgok, amiket nem igazán tudott beazonosítani. Végül nem mondott semmit, csak lemondóan sóhajtott, majd lehuppan Amelia mellé.
- Mi történt? - kezdte egy tipikus orosz mosollyal, mire az amerikai kibújtatta arcát a bíbor pokróc alól. Íriszeiben mindenféle érzések kavarogtak, nem is lehetett volna megállapítani, hogy most dühös, mert nem szerette volna az Oroszország ide jön, vagy boldog, mert már hiányzott neki, vagy csak simán szomorú. Sikerült visszafojtania a könnyeit, majd mély levegőt vett. 
- Semmi - közölte, mire Ivan megforgatta szemeit. 
- A semmiért nem sírunk itthon és nem nézünk. - egy pillanatra az előttük lévő üvegasztalra pillantott, hogy megtudja pontosan mit is csinált az amcsi, mielőtt betoppant. - Szomorú filmeket, miközben degeszre tömjük magunkat mindenféle vacakkal. - belekezdett egy kis monológba, hogy mit nem csinálunk, amikor szomorúak vagyunk, ekkor jött rá Amerika, egy nagy sóhajtással karöltve, hogy inkább elmondja. - Szóval? Megint Anglia? 
- Is. - motyogta. - Megint a súlyommal basztatott... Meg a nővérem is és még Francis is... - motyogta és felhúzta a térdeit. - Kövér vagyok - suttogta maga elé.
- És ezért depiztél úgy be? - Ivan fejét a kezeibe temette.
- Igen - morogta és átkarolt egy párnát, majd szembefordult az orosszal. - Ez nekem igenis fontos! 
- Mint minden nőnek. - tette hozzá Oroszország. 
- Az lehet - vállat vont. - Mit csináljak, nem tudsz valami jó ruszki diétát? - csillantak fel a szemei és egy pillanatra visszatért a régi Amerika, de csak addig, amíg Ivan gyilkos íriszeivel szembe nem találta magát. 
- Megmondtam, hogy nem kedvelem a ruszki kifejezést - morogta, majd Amelia arcát kesztyűs kezei közé fogta. - Figyelj tegyél már rájuk - sóhajtott és letörölte a könnyeit. 
- Rájuk teszek is! - morogta, majd elkapta fejét. 
- Akkor meg mi a baj? Nem értem... 
Egy pár percig belengte a csend őket, majd Amelia megszólalt. 
- Szerinted kövér vagyok? - érdeklődte és kedvese felé fordult, mire az orosz felnevetett. De ez nem a szokásos gúnyos vihogás volt, amitől nagyjából mindenki félt, nem ez őszinte volt. Ivan arca hirtelen felvidult és a mosolya a füléig ért, de az amerikai nem tartotta ilyen mulatságosnak, sőt. - Ne nevess már, ruszki! - morogta és az orosz abbahagyta, majd megint elővette jól megszokott mosolyát és lágy csókot hintett a lány ajkaira. - Most mi van? - értetlenkedett, amikor elszakadtak egymástól. Oroszország elmosolyodott. 
- Szóval az érdekel, szerintem kövér vagy-e? - Amelia nem mondott semmit, de a halvány pírt ami táncolt arcán Ivan beleegyezésnek vette. - Semmi baj nincs a súlyoddal, de az egészséged miatt nem kellene állandóan csak hamburgert meg hotdogot enned - állapította meg komoly arccal. 
- De olyan finomak... - szomorúan elhúzta a száját. Az orosz erre nem mondott semmit, mert ő maga közel sem gondolta ízletesnek, amit barátnője nap, mint nap fogyasztott. 
- Ehetnél változatosabban is - ajánlotta fel. 
- Tudod, hogy nem éppen megy a főzicskélés - vállat vont, azután keresztbe tette kezeit. - Ez is Anglia hibája! - orra alatt különböző szitkozódásokat mormolt egykori nevelője ellen. 
- Nem mondtam, hogy főzicskélned kell hozzá. Csinálhatok neked én is. - mosolygott szelíden, de nem volt túl sok ideje erre, mert az amcsi a nyakába vetette magát vidáman és így terültek el a földön, a Doboz-tengerben. Amelia szemei visszanyerték a ragyogásaikat, amit az orosz elégedetten konstatált. 
- Megtennéd? - érdeklődött és felhúzta jobb szemöldökét. 
- Ha szépen kéred, csak akkor. - ismét a tipikus orosz vigyor következett, viszont Amerika öröme nem csappant. Az amerikai odahajolt behunyta a szemeit, majd ajkait rátapasztotta az oroszéra. Ivan érezte, ahogy kedvese karjait nyaka köré fonja, miközben az ölében ült.
- Elég szép volt? - győzedelmesen elvigyorodott. 
- Fogjuk rá...
- Ez egy hősnő csókja volt! - fonta keresztbe karjait mellkasán és felfújta az arcát. Szőke tincsi hanyagul az arcába hullottak. Oroszország elmosolyodott, majd a füle mögé túrta azokat. 
- Próbálkozz még egyszer, majd utána meglátjuk - suttogta a fülébe, majd Amelia ismét felmelegítette hideg ajkait.