Nevetséges

Fandom: Hetalia
Tartalom: Nos, egy igazán-igazán fluff és agymenés. Alfred és a Disney. Mármint, nekem ez komolyan a headcanonom. Amerika imádja a Pochahontast és elsírja magát rajta. De csak egyedül nézi.
Páros: RusAme 
Egyebek: Az uke!Alfredom ennél karakterhűtlenebb nem is lehetne. Sőt, mindenki OOC. A cím pedig jellemzi a történetet. 

Jobbnak látta, hogyha bekopog, ahelyett, hogy az ajtóban toporzékolna és abban reménykedne, hogy észreveszi. Végül is váratlanul érkezett, nem is beszélt vele telefonon, szóval teljesen meglepetésnek szánta. De akárhogy is szugerálta a bejárati ajtót az csak nem akart kinyílni. Így hát nemes egyszerűséggel kopogott. Kettőt. Hallotta, ahogy az emeletről lassú léptekkel jönnek le. Volt ideje felnézni és csak akkor vette észre, hogy Alfred besötétített az emeleti szobába és eszébe jutott, hogy talán a legrosszabb alkalmat választotta arra, hogy meglepje, de már késő volt. Amerika kirántotta az ajtót és igen nagyokat és mélyeket pislogott a szemüvege mögött, de előtte (mert biztos ezt látta) letörölte a könnyeit.
- Szia - mondta az orosz és ibolyaszín szemeivel a másikat kémlelte. Az amerikain egy elnyűtt, sötétkék póló feszített, rajta hangosan hirdette, hogy New York a legjobb hely a világon és egy otthoni, kényelmes szakadt farmer, amiből kikandikált a térde. Mindent összevetve pont úgy nézett ki, mint, akit megleptek. 
- Sz-Szia - motyogta a másik és szipogott egyet. Gyorsan felmérte a helyzetét és megpróbálta felvarázsolnia mindent takaró maszkját, vagy legalábbis pár kezdemény építőanyagot megpróbált létrehozni. - Nem számítottam arra, hogy jössz, szóval kupi van és a hűtőben csak hambi van, asszem. Ha zöld a széle, még ehető, ugye? Mert egy kicsit- 
- Miért sírtál? 
Nincs felelet. 
- Gyere már be inkább - ezzel beinvitálta és odébb rugdalta az útjukba kerülő ruhadarabokat, aztán a konyhába beérve feltett kávét.
- Szóval- ült le az orosz egy azonosítatlan színű kanapéra. - mi történt? 
Ismét csak semmi felelet, aztán pár percre néma csendességbe torkollott a beszélgetés és csak fent lehetett halk hangfoszlányokat elkapni, ha figyel az ember. De Ivannak elég volt pár mondatot meghallania, ahhoz, hogy rettentően nagyon és szélesen elvigyorodjon. 
- Már megint Pochahontas? 
- Kuss.
Oroszország felnevetett. Amerika egyik, ritka gyenge pillanatai közé tartozott, amikor ezt a mesét berakta. Olyankor nem lehetett hozzá sem szólni, mert bevonta magát a nosztalgia-füst szürke függönyével és csak pislogott a kivetítőre, míg végül el nem eredtek a könnyei. Rettentően nevetséges és egyben annyira, kimondottan ő volt, ahogy felhúzta a lábait és átölelte a térdeit. Ivan elképzelte és minden vágya az volt, hogy átölelhesse.
- Hol jársz? 
- Már egyszer megnéztem... 
- Maratont tartasz? - érdeklődött mosolyogva, miközben a másik lehuppant mellé és a kezébe nyomta a szintén beazonosítatlan színű bögrébe töltött kávét. 
- Mondhatjuk - húzta el a száját és szeretett volna a föld alá süllyedni és átkozta az orosz időzítési képességét. 
- Hm. Da, maradok és Anasztázia. 
- Anasztázia? 
- Igen. Ha én is itt vagyok a minimum, hogy azt is megnézzük. - legurította egyben a kávét és Alfred nem tudta eldönteni magában, hogy hálás legyen, amiért a párja nem neveti ki (nem az első eset volt, hogy így látta, igaz) vagy egyszerűen csak ugorjon a nyakába és ajánlja fel az egész Disney film készletét. 
- De, akkor maradsz este is. 
- Nem tudom, lesz-e hely nekem - mosolygott és körbemutatott a (szépen kifejezve) rettentő kupis szobán. 
- Neked mindig. Most pedig menj fel, ülj le a szobámba én viszek popcornt. De, nehogy tovább indítsd! 
- Nem fogom, nyugi - gyorsan puszit nyomott a másik arcára és magában röhögve az egész helyzeten felment, hogy kényelembe helyezze magát. 
Egész estés maratont tartottak és végigzongoráztak a cári időkön, az első telepeseken és borzasztóan és nevetségesen jól érezték magukat.