Földöntúli szépségek ❀

Fandom: Suparnatral
Tartalom: Tündeföldén játszódik, mikor is két vadász, kik Winchesternek fiai felkerekednek, hogy apjukat megleljék, s közben gőzölgő pitékbe botlanak reggelente. 
Páros: Destiel, Sabriel 
Egyebek: Fluff. Agymenés. Agyfasz. Minimálisan próbáltam odafigyelni erre a mesés-elmondásra, vagy mi ez. Ráadásul kérlek szépen hajnali négy órakor nem tudtam ettől az ötlettől aludn. De úgy volt, hogy csak Destiel lesz. Aztán nem bírtam ki. A cím pedig valami random vacak volt, mert gyökér szar vagyok, na. Köszönet a lektorálásért D.L.L- nek. Ajánlva pedig Yvonnak lesz, mert ő is tudja, hogy a crack ficik néha egész jók. Főleg az övéi. Amúgy folytatáson gondolkodom. 


Dean Winchester, a nagyszerű vadász Tündefölde erdeit járta hű paripáján, ki fekete volt, mint a csillagtalan éj, orra pedig fehér, akár a frissen hullott hó, s Impala névre hallgatott. Ezenfelül társ volt még, öccse is, Sam, ki szintén Winchester fiának született. Apjukat keresték egyre csak kerek erdőkön átvágtatva, hegyeket-völgyeket megmászva. Éjjelente szállás gyanánt elhagyatott faházakban, vagy éppen griffmadár fészkekben húzták meg magukat. De egy furcsa jelenség végigkísérte őket, mióta felkerekedtek. Minden reggel gőzölgő pitét találtak egy összetákolt asztalon, amin piros-fehér kockás terítő nyújtózkodott a hajnal fényeiben. Ha almás pite volt a reggeli, alma levet ittak. Mindig tökéletesen finom volt és jégkockák úszkáltak a kancsóban, amik úgy tűnt, nem akarnak elolvadni. Először nem akartak enni belőlük, hisz ki tudja, milyen boszorkány akarja őket holtan látni, hogy testeik élelemnek szolgáljanak holmi macskának, vagy ragadozó-sellőknek, kik egyre inkább gyarapodtak az elmúlt években, s uszonyaikon a pikkelyek, mint borotvaéles pengék. De, ahogy egyre éhesebbek és éhesebbek lettek, a bogyók, állatok pedig egyre kevésbé estek jól a gyomruknak, Dean egy óvatlan pillanatban beleharapott egybe. Szőlős pite volt, igazán finom, s hozzá bor társult. Az ifjabb várt egy órát legalább, de nem történt semmi sem, azon kívül, hogy bátyja élvezettel tömte be az ő részét is. Így másnap nekifogtak a reggelinek, továbbá kicsattanó formában érezték magukat. Utazásaik során sok fajta mitikus lénnyel bántak el, kik mind-mind Vörös Torony királyát szolgálták. A király neve Crowley volt. Szemei akár a holló tiszta tollai, ha megszólalt úgy tűnt, a hangját visszhangozza körülötted minden. Nem járkált palástban, koronát sem viselt, az ékszerekre még csak rá sem bírt nézni - elavult divat mondta egyszer - s öltönyt varratott tündérfonalakból, miket nimfák dalai puhítottak meg egy tölgyfa alatt, s kinek ráncos szeme elárulta, hogy sokat megélt, sokat látott, és alig várja, hogy eljárjon felette az idő. A Halált várta. Ki más dimenzióból hozott magával ételeket, zörgő tasakokba rejtve, mik könnyen szakadtak.
Történt egy napon, hogy egy elhagyott faházat találtak egy fenyves erdő szélén. Mellette patak csordogált, benne a halak, békák, apró, vízi öregemberek arról vitatkoztak, vajon merre felé folyik és milyen hideg a víz. Dean berúgta az ajtót, majd látván, hogy a Por még nem találta meg és a pókok is csak itt-ott tartottak szövő versenyt, elmosolyodott. Az arcán száz és száz szeplő hevert, de úgy tűnt, tovább akarnak költözni. Tulajdonképpen szaporodtak és a férfi vállát is kezdték ellepni. Deant, a vadászt nem zavarta. A szeplők igazából csak helyet akartak maguknak, s cserébe rátettek egy lapáttal a férfi karizmájára. Megtalálva pár penészes matracot arra következtettek, hogy aki itt élt tenyésztette őket és egyszer csak megunta a zöldes teremtmények szaporodásának figyelését, mint hobbi, ezért felkerekedett. Valami troll lehetett, vagy ogre. Végülis mindegy volt nekik.
Dean gondolt egyet, s azt mondta az öccsének, hogy éjszakázzanak kint a tűz mellett. Sam nem szólt semmit, csak kerített rőzsét, körbeszórta az összeszeparált sátrat sóval, majd mély álomba merült. Mellette bátyja csak pislogott reggelig, aztán szépen csendben kioldalgott a sátorból, a házhoz ment és belesett az ablakon. Hát, amit látott elképesztette. Egy férfi sürgölődött a szobában, a tollai a szárnyán mélyfeketék voltak, csakúgy, mint egy rossz ember szégyentelen szándékai. Méhecskés kötényt viselt a ballonkabátja felett, mely bézs volt, s látszólag fakulatlan. Éppen sütött a nem-működő konyhában. Az arcát nem igazán tudta kivenni, így bement. Kezébe vette fegyverét, mennydörgő cső volt az, töltényei mind-mind szent só lövedékek.
- Mondd meg ki vagy, és miért sütsz minden reggel nekünk pitét? Tudod, merre van apánk? Válaszolj minden kérdésre, különben szitává lövöm a fejed!
Az idegen meghökkent, látszólag kővé dermedt, majd lassan megfordult, s Dean azon nyomban tudta, hogy a leggyönyörűbb teremetéssel áll szemben a világon. Arca kissé borostás volt, a vonásai finomak, mintha márványból faragták volna a szobrász-törpök üveg kastélyaikban. S amikor a szemeibe nézett, tudta, hogy az ég sokkal kékebb is lehetne, ha azok az íriszek nem tulajdonították volna el a nagyját. Olyan volt, mintha évezredes bölcsesség lappangna mögöttük, háborúk, kentaurok bűvös és ősi tánca a tűz körül, vagy éppen sötét lények kacaja az égnek harsogva.
- Dean, a vadász, ki Winchester fia vagy egyetlen feladatot kaptam a feletteseimtől, hogy védelmezzelek téged az utatok során.
- Hát, akkor elég szar munkát végzel - vetette oda foghegyről - Az életünket kockáztatva lovagolunk területről-területre, te pedig annyit teszel, hogy pitéket sütsz. Mégis miféle lény vagy? Pite-tündér?
- Felettéb érdekes lenne, ha egy lennék közülük, de sajnálattal kell közölnöm, hogy angyal vagyok. Vagyis jobban mondva őrangyal. Vagyis még inkább jobban mondva, a te őrangyalod. A nevem Castiel.
- Ne szórakozz, angyalok nincsenek már legalább három éve - köpte a szavakat Dean, s fegyverét leengedve közelebb merészkedett az idegenhez - , ráadásul Castiel? Komolyan? És, ha csak az enyém vagy, mivan az öcsémmel?
Úgytűnt Castiel elszégyelli magát egy pillanatra, talán pironkodik, majd kisvártatva megszólal, azon a gyönyörű hangján, mit semmiféle szirének nem utánozhatnának.
- Ő a bátyám, Gabriel arkangyal szárnyai alatt van.
- És ő hol van? - húzta fel egyik szemöldökét.
- Nos, ő, csak néha szokott a védencére... ránézni. Tudod, arkangyal, de mégis megkapta Samuelt, mert apánk úgy döntött felelősséget kell tanulni. De állandóan elcsatangol, s cukorfák lombjait fosztja. Így sajnálatom jeléül neki is készítek pitét.
- Ki az Isten az apád? - így Dean.
- Isten - így Castiel.
- Meg egy túrót csatangolok mindig el! - így a megérkező férfi.
Haja barna volt, hosszabb az átlagnál, s ő is ugyanolyan kisugárzású volt, mint a kötényes, de Dean meglepően közel sem érezte annyira vonzónak és lélegzetelállítóan gyönyörűnek, mint Castielt.
- Gabriel, igaz? - fordult felé Dean, mire a másik a pultra szállt, szárnyai nagyok, tollai aranyszínben pompáznak a napfényben, szájában nyalóka.
- Egen. Egyébként figyelek az öcsédre. Mindig olyan vackokat akar enni. Dudvákat, meg fáról szedett egészséget, megvegyítve valami lével. Én hozzácsapok néha pár csokoládét, vagy egyebet. Eddig még Kámaszutrát nem toltam elé, de az van raktáron.
- Gabriel, kérlek! - Castiel felmorrant és teljesen vörösben pompázott, közben megsült a pite és Dean úgy érezte ez az egész zavarosabb, mint várta, végül a fekete szárnyú, lélegzetelállító, csodálatos, gyönyörű angyal azt mondta, beszéljék meg reggeli közben ezt az egészet, mire az alacsonyabb felnevetett és egy csettintéssel eltűnt. Csak a tollai kavarogtak a szélben utána.

❀❀❀

Az asztalt, mint kiderült Castiel maga faragta, mindig a legöregebb fából, hogy megszabadítsa a szenvedéseitől, a terítőt tündérekkel fonta együtt pókhálóból, s együtt énekelt az erdőben döngicsélő méhekkel. Dean úgy látta nagyon jól kijön mindenkivel, szeretett volna egy lenni azok közül a szarvasok közül, akiket megsimogat, vagy olykor megölel, vagy az a róka például, aki olyan nyugodtan feküdhetett az ölében. De volt ott még pár nyuszi is, kik szentségtörésként megrágták a férfi ballonkabátját. Dean azt hitte, lelövi őket, de az angyal (mint utólag kiderült tényleg az volt) csak nevetett és répát varázsolt nekik, majd a kabátját levéve megkérte a patakban vitatkozó apró, vízi öregembert, aki szabó volt, hogy csinálja meg neki, s cserébe elárulja merről folyik a víz, s milyen hideg. Közben megterített, a fiúk leültek. A frissítőket, mint kiderült, egy nagy madár hozza valahonnan. Castiel nem tudta, hogy honnan. Mikor Dean megkérdezte, akkor miért bízik benne, ő azt mondta, a szemeiben bízik. Samnek elmagyarázták a helyzetet evés közben (Castiel nem evett) és rendkívül hamar megértette.
- Szóval ezért vannak olyan undorító izék néha a salátámban? - mondta ki hangosan, mire belefejelt a pitéjébe. Vagyis belefejeltették tekintve, hogy nagyon feldúlt képet vágó Gabriel landolt az asztalnál, szárnyit behúzta, s úgy csinált, mint akinek meghalt az apja. De mit tudjuk, ez lehetetlen.
- Undorító? - horkant fel az arkangyal, valami mű sértődöttséget művelve - Az az undorító, amit eszel. Azok a halott növények, már csak a gondolattól is kiráz a hideg.
- Egészségesek.
 Sam észre sem vette, hogy bámulta. Tátott szájjal, a hajában pite, az arcán pite. Aztán Dean letörölte az arcát egy kendővel, amit az a bizonyos madár hozott, s megállapodott utána egy hegy tetején. Castiel azt mondta, máskor csak holnap tud majd eljönni. Egy háború közepén tart a szirti sasokkal, akik fészekrablók. Sam megmondta bátyának, hogy nem gyerek és ez kínos. Dean csak meglepetten pislogott rá azokkal a zöld szemeivel, hisz testvére általában csak sóhajt, vagy káromkodik magában ilyenkor, nem szokott kifakadni. Gabriel elvigyorodott, hozzávágott az ifjabbhoz egy csokoládét. Az csak pislogott, kibontotta, majd sorokat látott benne arany betűkkel, golyóstollal írva.

 Kétszer koppints a földre egy fenyőfaággal. 

 Dúdold el sérelmeid egy rókától kapott fánkkal.

                                    Majd kiáltsd; Gabriel, s teljesítem leghőbb vágyad.

 Alatta még egy mosolygós fejet is firkantott. Miket ki nem találnak. Sam elrakta az papírt és olyan volt, mint amikor megkapta azt a repülő játék vonatát Virágos Szentek Meg Gyerekek ünnepére. Aztán Gabriel elment, Dean pedig ebből az egészből alig vett észre valamit, mer Castiel minden szaván csüngött. Oh, a hangja. Oh, a szemei. Oh, ez a varázslatos aura, mily sok és sok gyönyör egy embernek.
- Ugye nem vagy boszorkány? - kérdezte Dean reggeli után, amikor is Sam felállt és közölte, hogy megkeres egy rókát, hátha tud valamit az apjukról. Ezzel elindult a maga két méterével. Lábai hosszúak voltak, termetre erős és délceg és minden tekintetben kisfiúsan vonzó.
- Miért lennék? - lepődött meg az angyal, ölében egy nyúl feküdt, előtte Dean üldögélt a fűben, s az angyal azon kapta magát, hogy metaforákat gyárt a szeméről gondolatban, de ez a kérdés kizökkentette.
- Mert elbűvöltél, Castiel az őrangyal, ki Isten miatt van itt velem, s először életemben hálát kell hogy adjak neki valamiért. Mert tudod, nem sok jó dologban volt részem életem során. Egy kunyhóban égett el anyám, miközben egy sárgaszemű kacagott a sötétben, a Holdnak zengte diadalát, s apám hallotta és bosszúra adva a fejét, vadásznak nevelt minket. Utólag hálás is vagyok érte. De azt tanította nincs Isten, kinek hálával tartoznék. Nem is imádkoznék én, alapból sem, csak megmondom neked Cas-
- Cas?
- Ne szakíts félbe. Szóval megmondom neked, Cas, te most már az egyetlen lény vagy az életemben, ki tudatja velem, hogy nem vagyok teljesen elfuserált, és ezt meg akarom köszönni.

Szóval megcsókolta. Éppen csak összeértek az ajkaik. De az a hiedelem járja, hogy a vadászok érzelmek nélkül hálnak, alszanak és kelnek, ezért ha valaki kap egy gyengéd csókot, az a szerencse amulettje lesz élete végégi, továbbá a vadász érzelmei tiszták, s Castiel biztos volt benne, hogy az apja nem lenne büszke rá ezért, de először eddigi életében nem is érdekelte.
Kabócák, s más egyéb állat zengte dalait, a szellő végigsüvített a területen, magával hozva pár magot, kik visongva versenyeztek egymással, s valahol nem is olyan távolról egy róka szórta szitkait egy fiatalnak, ki ellopta lopott élelmét. Ez így volt jó és a vadászok először a sok év alatt érezték magukat ismét boldognak, s álmatlan éjszakán a Holdnak suttogták el ők is, de szavaikat meghallották a tündék, nimfák, vízi-öregemberek, kik között volt, aki kételkedett Castiel szavában a patakot illetően.