Bevetésen

Fandom: Hetalia 
Tartalom: Szóval ez egy WWII. szösz. Ami hurt-comfort. És Ivan meg Alfred imádják, hogy együtt kell maradniuk egy ideig. Dehát elütik az időt, miután egy támadás után ott maradnak ketten. 
Páros: RusAme OTP feels. 
Egyebek: Képes voltam nagyjából túl cukrozni egy RusAme-t.  Oh God. A képet meg azért, mert cuki. Ja és egy naagyon hosszú RusAme szerep után keletkezett ez a fic, szóval tessék okolni D.L.L-t. *mutogat* 


Oldalra húzódtak és Amerika egykedvűen dőlt neki a lerombolt építmény, omladozó, megmaradt részéhez. Hátát vágták a kiálló tégladarabok, de nem foglalkozott velük az egyetlen, ami irritálta az a csapattársa volt. A fegyverét a vállára tette, azután mélyet sóhajtott, tudván, hogy egy ideig nyugtuk marad és normálisan tudja venni a levegőt, még ha azt be is szennyezte a por, emiatt kissé idegenkedve jutott el az ember tüdejéig. A homlokáról lecsordult az izzadság és a frissen nyílt sebhelyéből szivárgó vér elég lassan akart begyógyulni, de érezte, ahogy a szövetek ismét egymáshoz forranak. 
- Te meg elárulnád, miért vagy ennyire halál nyugodt? - érdeklődött az amerikai és nem próbálta meg leplezni a felháborodottságát, amikor szemei utálkozva villantak az oroszra. 
- Miért lennék izgatott? - vonta fel a szemöldökét. - Ez a te hibád, túl fiatal vagy és forró vérű. - morogta neki Ivan és ő maga is leült a hideg földre. 
- Fordulj fel - sziszegte fogai között és pár pillanatra tényleg eljátszott a gondolattal, hogy összetöri csapattársa orrát, de végül úgy döntött mégsem, elvégre egy oldalon álltak, vagyis papíron úgy volt... 
Ezután nem szóltak semmit, csak csendben várták a következő parancsot, Alfred minden kis zajra felkapta a fejét, bár pillái nehezek voltak és a csend körülötte nem megnyugtató volt, sokkal inkább kötél szerű. Egy olyan durva tapintású kötél, ami a nyaka köré tekeredik és soha nem tudhatja, mikor folytja meg hirtelen. 
- Nem bízunk egymásban - suttogta az orosz egy negyed óra elteltével. A hangja se nem volt levert, sem kárörvendő.
- Észrevettem - fortyogott Amerika, majd még egyszer körül nézett ( nem mintha három perccel ezelőtt nem tette volna meg ) és hiába várt a támadásra, vagy valami parancsfélére, nem kapott. 
- Meg kellene nyugodnod, háborút még nem nyertek forró fejjel - oktatta ki Oroszország és a szemeiben megvetés csillant, ahogy találkozott a tekintete Alfred izzó kékjeivel. 
- Fuck you - sóhajtott az amerikai és úgy tűnt végre normálisan veszi a levegőt és csak minden második neszre figyelt fel. 
A pillái elnehezedtek és egy idő után azon kapta magát, hogy a fegyverét nem fogja, az mellette fekszik, de nem volt ereje érte nyúlni. Nem aludt hetek óta és most talált valami puhát, amibe beletúrhatta a fejét, amiben nyugodtan szenderült el, még ha csak pár percre is. 
Ivan nem mondott semmit, amikor Amerika a mellkasán szuszogott és meleg arca a sálján pihent. Legszívesebben leütötte volna a jenkit, de akkor hallgathatja az állandó locsogását a szabadságról, meg hasonlókról (ha Afred elkezdett erről elkezd beszélni, rendszerint kiselőadás lett a vége és az utolsó mondatnak mindig az  I'm the hero hangzott el) , így csak várt és néha körbenézett, ha netán mégis rájuk találnának. 
Alfred teste meleget árasztott magából, még ha az idő zord volt és erős szél fújdogálta néha az orruk alá a háború, a vér illatát. Oroszország egy idő után kínosan érezte magát, mert az amcsi álmában rettentően máshogy viselkedett, olyan volt akár kétségbeesett kisgyerek, aki megpróbál minél közelebb lenni az apukájához... 
Már legalább öt perce húzta a lóbőrt, amikor Ivan megelégelte és felállt. Alfred feje nagyot koppant ( a szemüveg szára el is tört ) a földön. Először nyöszörgött, azután felállt és szinte lehetett látni, ahogy a harag lángjai fellobbannak benne, bár ezt az orosz csak a szemeiből látta pár másodpercre, mert akkor Amerika behúzott neki egyet, amitől az orra nem tört el, de vérezni kezdett. 
- Rohadj meg - morogta és letörölte az orrából kiömlő saját vérét és sikeresen elkapta Oroszország sálját, de ő ezt egy hatalmas rúgással díjazta a férfi sípcsontjába. 
Verekedtek mindaddig, amíg Anglia értesítette Alfredot, hogy mehetnek a következő helyre és társcsere gyanánt nekik kell, majd együtt lenniük. 
- Még jobb - Az amerikaiban forrt a düh és odalépett Ivanhoz. - Megmondanád, hogy kerültem a földre, mert ha beadtál nekem valamit, azt nem úszod meg! - folytatta volna, de Oroszország egy apró csókot lopott, bár nem volt igazi, épphogy csak szájra puszi, viszont Ivannak ennyi is elég volt, hogy melegebbnek érezze az ajkait. 
- Most, hogy végre befogtad elmondom, hogy egy idegbeteg vagy és nem tudsz nyugodt maradni - megköszörülte a torkát - A földre pedig úgy kerültél, hogy bealudtál és nekem dőltél én meg már untam, ahogy álmodban Angliáról beszélsz így felálltam - ezt egy levegő vétellel magyarázta el, ezért vette kissé gyorsabban a levegőt, amikor a végére ért. 
Alfred nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel bámulta a sáros bakancsa orrát. 
- Induljunk - közölte, majd fel sem nézve sétálni kezdett. 
- Rossz irány... - sóhajtott az orosz, azután Alfed megtorpant és immár kissé sietősen haladt előtte. Oroszország nem értette a társa miért hallgatott egész úton, hogy a fülét a szél csípte ki vagy zavarában vállt pirossá.