Szegénységben, szerelemben

Fandom: Hetalia 

Tartalom: Egyszerűen: Antonio csóró lett, miután elveszítette a világ hatalalmi szerepét, de ez nem tántorítja el attól, hogy kavarjon Arthurral, bár a népe rühelli az angolokat. Sebaj. Hurt/comfort. 
Páros: SpUk mi más?
Egyebek: Ez volt az egyik jelentősebb történet, amire azt mondhatnám, meg vagyok vele elégedve. Talán a történelem kitalált vagy nem pontos, meg mondom őszintén, fogalmam sincs. És ide illesztenék még pár képet, de inkább nem. 


A férfi igyekezett feltűnés mentesen elhagyni hajóját, amikor kikötöttek a spanyol partokon. Megszaporázta lépteit és egyenesen haladt a macskaköves úton. Befordult egy elhagyatott raktárba, ahol ládák hevertek egymás hegyén-hátán. Valószínűleg már egy ideje nem használta senki. A vastag faajtón belépett, azután becsapta maga után. Az ablakok remekül megvilágították a hatalmas helyiséget. A portól nehéz levegőt hamar megszokta, csak az elején köhögött. Zsebébe mélyesztette jobb kezét és morgott egyet az orra alatt, miközben szemügyre vette környezetét. Amikor fejét mozgatta a hatalmas toll olyan hatást keltett, mintha nem is a kalapjába lenne tűzve, csak szimplán ott van megszínesítve az éjfekete fejfedőt. Bal kezében egy közepes méretű, kopott tarisznyát szorongatott, látszott rajta, hogy már sok mindent tapasztalt... 
- Nem akarod ide tolni a pofádat? - üvöltötte dühösen, hangja betöltötte a hatalmas termet, a patkányok mozogni kezdtek és bebújtak rejtekeikbe. 
- Oh, Arthur! - a hang irányába kapta a tekintetét. Felnézett a lépcső tetejére és egy vigyorgó, barna bőrűn akadtak meg világoszöld szemei. Spanyolország nekidőlt a vas korlátnak, majd lesétált az angolhoz. Maga volt az egyszerűség, teljesen más, mint amilyennek Arthur megszokta. Fehér ing, ami világít sötétbarna bőrén, térdig feltűrt fekete nadrág. Teljesen azt a hatást keltette, mint valami gyerek, de mégis vonzó volt. Anglia nem tudott betelni a nem megszokott külsővel és észre sem vette, de mereven a spanyolt bámulta. - Valami baj van? - Antonio mosolyogva közelebb hajolt, Arthur csak megrázta a fejét és szőke fürtjeit kirázta arcából. 
- Cipőd? - mutatott a spanyol lábára, ami csupaszon állt a hideg padlón, koszosan, sebesen...
- Egy kisgyereknek adtam, neki jobban kellett... - vállat vont. - Na igyekezzünk! - sürgette Angliát, majd egy magas láda kupac felé mutatott. - Ott öltözz át!
- Rendben... - Arthur bólintott, azután belépdelt mögéjük és benyúlt a tarisznyájába. Levetette díszeit, kalapját, azokat bő, barnás-sárgás ing váltotta fel, szakadt térdnadrág. Egy kopott orrú, fekete cipő. Lassan kilépdelt és megpördült a spanyolnak, hogy az mindent láthasson. - Tuti nem ismernek majd fel? - vonta fel szemöldökét és összefonta karjait. 
- Hát... - a háta mögül előhúzott egy kendőt. - Ezt rakd úgy, hogy takarjon a szemöldöködből és hipp-hopp volt Anglia, nincs Anglia, csak Arthur. - odanyújtotta a piros ruhadarabot, amit az angol morogva elfogadott és felkötötte, pont úgy, ahogy Antonio elmondta. - Na így már tökéletes! - mosolygott, majd felfeszített egy ládát és Arthur ruháit belerejtette. Alaposan lelapogatta őket és a tetejét ráerőszakolta, azután visszatolta a többi közé. 
- Indulunk? - türelmetlenkedett Anglia, keresztbe tett kézzel. - Hányingerem van ettől a helytől és egyáltalán nem megnyugtató, hogy az értékeimet itt kell hagynom.
- Nyugi, corazón... - vetette oda, majd Arthur irányába lépdelt és lágyan megcsókolta. - Akkor menjünk - megfogta a kezét, de az angol elrántotta. Lesütötte a tekintetét és csak a cipője kopott orrát nézte vörös fejjel. Antonio csak mosolygott, majd kiléptek az ajtón és ismét a macska köves utcák látványa nyújtott megnyugtató hangulatot. Egymás mellett sétáltak, közben Spanyolország magyarázott arról, milyen csaták voltak itt, hol lehet a legjobb zöldségeket kapni meg ehhez hasonlókat.
- Antonio! - hangzott fel egy gyerek, boldog hangja és a spanyol ingébe kapaszkodott. Nem lehetett több 8 évesnél. 
- Benito! - emelte magasba, majd megforgatta és ismét a talajra helyezte, ahol leguggolt hozzá és megsimogatta a fejét. - Mi újság veletek? Jaj... - hirtelen felállt és Arthurt arcon puszilta. - Ő itt a corazónom, Ang-, Arthur Kirkland. - mutatott az angol felé, aki elvörösödve mormolt különböző, eddig fel nem talált szidkozódásokat Spanyolország ellen. 
- Arthur? - értetlenkedett a gyerek és szemügyre vette Angliát. - Hmm... Fura egy név - elhúzta száját. 
- Angol - mosolygott a spanyol. 
- Angol?! Akkor öljük meg! - ijedtében hátra lépett egyet. 
- Te kis-! - Arthur már mondta volna az esőt ha Antonio meg nem állítja azzal, hogy felveszi a gyereket. 
- Figyelj Benito - kezdte nyugodtan. - Nem fogjuk megölni, csak azért mert angol. 
- De az apukám azt mondta ők gonoszak! - hisztizett a fekete hajú kölyök.
- Nem mind azok... - fintorgott Antonio. - Ő kifejezetten kedves, mármint ha az akar lenni megy neki... - a mondat végét, szinte már suttogta. - Attól még, hogy valaki más nemzetiségű nem feltétlenül rossz ember. - mosolygott kedvesen. - Szóval tőle igazán nem kell félned.
- Értem. - mondta a kisfiú, miután ismét a saját lábain állt. - Arthur bácsi az én nevem Benito, 8 éves vagyok és a közelben lakom - a kezét nyújtotta. - Örülök, hogy megismerhetem Antonio feleségét. 
- Nem vagyok a felesége! - rivallt rá Anglia. 
- B-Bocsánat... - suttogta a kisgyerek és könnyezni kezdett annyira megijedt. 
- Most meg miért sírsz?! A fene essen beléd! - Arthur lehajolt hozzá és letörölte a könnyeit. - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. - mondta és elmosolyodott. - Az én nevem Arthur Kirkland, mint hallottad és igen angol vagyok, de nem akarok ártani neked - most ő nyújtotta oda a kezét és Benito megfogta. 
- Arthur bácsi? - nézett kérdően.
- Nem, csak simán Arthur... 
- Értettem! - mondta, azután eltávolodott tőlük és integetni kezdett. - Nekem most mennem kell! Az anyukámmal kimegyünk a piacra, Antonio ha arra jártok nézzetek be hozzánk... Viszlát! - gyermekien elmosolyodott és futott is a kikötőig, ahol befordult balra így nyelte el a tömeg. 
- Aranyos gyerek - jegyezte meg Arthur. 
- Ugye? Neki adtam oda a cipőmet. 
- Most, hogy mondod, tényleg mintha furcsán futott volna azokban... - az angol visszagondolt a kisgyerekre. Emlékei között a gyerek bukdácsolt azokban a nagyobb, fekete, kopott cipőkben. 
- Hirtelen milyen kedves lettél, Arthur bácsi... - vigyorogva megpuszilta, majd megfogta a kezét. 
- Nem vagyok öreg! - mordult rá, kipirultan, szemei szikrákat szórtak. 
- Tudom én... - kedvesen elmosolyodott és az angolt elkezdte húzni maga után, addig, amíg az fel nem vette a tempót. - Értesz a gyerekekhez - jegyezte meg Antonio, miközben pucér talpával csattogott a macska kövön, kézen fogva szerelmével. 
- Muszáj vagyok. - sóhajtott. - Amerikával sem könnyű otthon és jó tudni, hogy nyugtathatom le, mert különben el kezd hisztizni én meg azt nem bírom, sőt a gyerekeket nem bírom! 
- Mégis magadhoz vetted... - fintorgott a spanyol. 
- Hmm... - Anglia nem felelt semmit, csak elhúzta a száját, elnézett és gondolkodni kezdett, azon, miért is vette magához a gyermeket? Egészen hosszan agyalt rajta, amíg a spanyol hangja ki nem szakította gondolatmenetéből. 
- Elmegyünk a piacra? - mosolygott szelíden és a bódék felé mutatott. - Benitóéknál lehet a legjobb paradicsomot kapni! - jelentette ki határozottan. 
- Menjünk... - vont vállat az angol és Antonioval kézen fogva sétálni kezdtek a tömeg felé. Sok mindenkibe beleütköztek, de hála a hősies spanyolnak, aki csakis ezért közel vonta magához Angliát, sikerült együtt maradniuk. Arthur nem igazán akart tiltakozni szerette Spanyolország közelségét és legszívesebben szétrobbantotta volna a korlátokat kettejük között. Megosztozott volna minden zsákmányon a spanyollal, csak azért, hogy kilábalhasson a pillanatnyi szegénységéből, hogy egyenlő felek lehessenek egymás mellett sétálva, hogy ne kelljen röhejes maskarákba bújniuk, amikor elmennek a másikhoz, hogy együtt lehessenek. De nem tehette. Mit gondoltak volna az emberek, az országok? Mit gondolt volna róla a világ? Arthurnak meghatározó szerepet töltött be az életében, hogy tiszteljék. Ez a tisztelet elúszott volna. Hosszasan elgondolkozott milyen lenne az élet normális körülmények között Antonioval. Nem kellene titkolniuk szerelmüket és vágyakozásukat a másik iránt... Elképzelve tökéletes. Elképzelve....
- Oh, Antonio! - mosolygott kedvesen egy középkorú, hosszú fekete hajú nő. Látszólag gondtalan életet él, de ezt a szemei alatt megjelenő mély táskák ellenezték. - Ki ez az úr melletted? - nézett Arthurra, aki megrázta a fejét, hogy koncentrálhasson. 
- Anya ő Art-! 
- Ő a barátom Pablo. - mondta Antonio, azután meghoz intette a gyereket, lehajolt és a fülébe suttogta. - Tudod a szüleid nem szeretik az angolokat, szóval ne mondd el, hogy Arthur is az, mert akkor elveszíteném és nagyon szomorú lennék. Rendben, Benito? - túrt a fiú fekete tincsei közé. 
- Értem. Nem szeretném ha szomorú lennél, Antonio, de ez így hazugság, nem? - érdeklődött a gyerek. 
- De-de az... - sóhajtott. - Viszont, ha azért hazudunk, hogy megvédjük, azt akit szeretünk, megéri. 
- Akkor jó! - szélesen elmosolyodott, majd Arthurhoz sétált és átölelte. - Képzeld anya Pablo bácsi szuper jó fej ám! - Anglia a szemei tágra nyíltak és a nőre nézett, aki furcsálló pillantással illette, világoskék szemeivel végig mérte és grimaszra húzta száját. 
- Pablo drágám, de sápadt vagy! - mondta elhűlve. - Nem szoktál kinn lenni? 
- Uhm - Arthur össze volt zavarodva és nyomás alatt érezte magát. - N-Nem szoktam, asszonyom... 
- Pedig olyan vagy, mint egy külföldi, azok ilyen fehérek! - mosolyodott el és elővett három paradicsomot. - A végén még angolnak hisznek! - nevetésbe tört ki, amitől Anglia nagyon nem lett nyugodt. A hideg futkosott a hátán tudva mennyire nem bírják az ő népét erre felé.
- I-Igen az vicces lenne... - Antonio elé ugrott és próbálta menteni a helyzetet. - Veszek paradicsomot! - ajánlotta lelkesen. - Mint mindig gyönyörűek, csak, mint kegyed! - mosolygott a nőre. 
- Ugyan, fiam. Mindig bókolsz nekem! - nevetgélt. - Ha veletek egykorú lennék... - sóhajtott. 
- Pedig nem néz ki olyan idősnek. - Arthur is beszállt a beszélgetésbe. 
- Köszönöm - a nő keresett valami zacskó félét és belepakolt három, fonnyadt paradicsomot. - Ingyen adom neked, Antonio. - tolta a spanyol felé. - Ezzel köszönjük meg a cipőket! 
- Ugyan... - legyintett Spanyolország. - Nem szükséges... - ekkor három aranypénz gördült a pultra.
- Én veszem őket... - sóhajtott Anglia, majd a zacskót a kezébe fogta. - Gracias... - a spanyol kiejtése borzasztó volt, de ez jelenleg nem érdekelte az asszonyt. Csak nézte a csillogó arany érméket, majd a markába vette és megbizonyosodott róla, hogy igaziak. 
- Köszönjük! - lelkesedett. 
- Nem tesz semmit... - Arthur zavarában megvakart a tarkóját és kipirultan elfordult. Antonio nem bírt nem kuncogni. - Ne röhögj! - mordult fel, mire a spanyol megpuszilta és lágyan megfogta kezét, majd elhagyták a standot és elindultak felfedezni a várost. 
- Azt hittem nincs nálad pénz... - suttogta Spanyolország kedvese fülébe. Anglia megborzongott a meleg lehelettől, de megrázta a fejét, hogy visszatérhessen a valóságba. 
- De tudod vannak tündéreim... - mosolyodott el. 
- Jah... Igen... - furcsállva nézte egy darabig az angolt, majd folytatta a körbevezetést. 
Bejárták ezt a furcsa kis kikötő várost, ami inkább falu volt. Apró kis házak, amiknek barátságosan pöfögő kéménye a szürke füstöt és körülötte szaladgáló gyerekek. Spanyolország attól még, hogy anyagilag válságos helyzetben van, attól még ugyanolyan derűs, mint volt. Pedig, miután pont a szerelme okozta jelenlegi helyzetét, Anglia igazán nem értette, miért van vele, miután olyan csúnyán elverte? De ezt megkérdezni már nem merte... 
- Ne menjünk vissza? - érdeklődött Antonio, mikor a lemenő Napra pillantott. 
- Hm? - Arthur kizökkent a gondolataiból, majd bólintott. Szomorkásan sétáltak kézen fogva vissza a raktárhoz. A hangulatot az elválás gondolata megmérgezte... 
- Ne szomorkodj! Majd valamikor megint találkozunk... - próbálta felvidítani Angliát, amikor beléptek a raktárba. A férfi arca viszont ugyanolyan szomorú volt. Nem változott csak nézett mereven maga elé. 
- Yes... - motyogta. - A cuccaimat ide adod? - felemelte fejét. 
- Persze. - mosolygott, azután a ládához indult. Felfeszítette a tetejét és kivette belőle a díszes holmikat. Arthur érte nyúlt, majd vetkőzni kezdett a spanyol előtt. Antonio zavarában elfordult, fejét a kezébe temette. Az angol furcsállta a reakcióját, de annyira nem érdekelte, hogy megkérdezze. Spanyolország nem bírt a kísértésnek és kilesett az ujjai közül. Arthur teste fehér volt, szinte tökéletes... Mint egy törékeny porcelánbaba, akit meg kell védenie. Neki nem a vízen hajóznia kell és kitennie magát mindenféle veszélynek. Anglia éppen felvette volna a fehér ingét, amikor Antonio átölelte.
- Hé... Spanyolország minden rendben? - kérdezte aggodalmasan és fejét a vállára hajtotta. 
- Nem... Azt akarom, hogy ne menj el... Azt akarom, hogy velem maradj. Nem akarom, hogy megsérülj. Szeretlek. - suttogta és belekönnyezett. Fejét Arthur vállaiba fúrta és belélegezte az illatát. Ennek az embernek nem ilyen illatúnak kellene lennie... Könnyednek, édesnek kellene lennie, akkor meg miért kell mindig a puskaport éreznie rajta? Kezeivel szorosan magához szorította. 
- Tudom - mondta és ujjaival a spanyol hajába túrt. - Miért szeretsz? Hisz miattam vagy olyan most, amilyen. Miattam vagy szegény és nehéz az életed... - Anglia félt. Teste beleremegett a kérdésbe és lábai kibillentek az egyensúlyból. A földre rotyott és csak hullottak a könnyei... Antonio leült elé és kezével végig simított az arcán. Haját füle mögé tűrte és rámosolygott.
- Ezt magam sem tudom, de nem lényeg. - legyintett. - Szeretlek és ez számít, nem? - neki is kicsordult a könnye és Arthur akarata ellenére is a nyakába ugrott, majd őrülten csókolni kezdte. Ledöntötte és már mindketten feküdtek. Anglia felé mászott és a nyakához hajolt, kiszívta azt és már keze elindult feltűrni az inget. 
- Boss! - törték be az ajtót. Megtörve a pillanatot. Megtörve a tökéletességet. Megtörve mindent. A kalózok beviharoztak és felkapták kapitányukat, aki vergődött a kezeik között. Spanyolország nem akarta hagyni, de pont, amikor elérte volna kedvese kezét fájdalom hasított végig az egész testén. Megérezte a forrását, az oldalán. Nem tudott felállni. Próbálkozott, de minden megmozdulásánál, szinte meghalt. 
- Antonio! - üvöltötte Anglia fájdalmasan, amikor elkezdték kihurcolni a raktárból. 
- Majd találkozunk... - nyögte és elfeküdt. Testéből szivárgott a vér és mintha meghalt volna úgy terült el a padlón.