Utoljára

Fandom: Nyotalia ( Hetalia, fordított nemek ) 
Tartalom: Hát Izabella érzései, felróbálni a női ruhákat, miután lemondtak a kalózkodásról. Angst.
Páros: Fem!SpUk



Nagyot rántott a selyemszalagon és a fűző, szinte megtörte a nő bordáit, de csak felszisszent. 
- Megmaradsz? - mosolygott rá kedvesen, de a harag ott örvénylett a zöldjeiben. Az a mérhetetlen düh, amit iránta érzett, még mindig, azért, amiért átverte, kihasználta, de ő nem csinált mást, csak megmutatta neki, mi az a szerelem. Bele kellett vésnie a nap barnította, gyönyörű bőrbe, mely néha vérző sebekkel volt tele, körömmel, foggal, karddal, érzésekkel. 
- Igen, köszönöm - motyogta a tükörképének, majd kiegyenesedett és megcsodálta az alakját. Új volt neki a fodor, a csillogás, a fűző, hozzá kellett szoknia, hogy nem lóg kard az oldalán.
- Jól áll neked a kék - jegyezte meg egy huncut mosollyal és átkarolta a derekát, magához húzta, de Alice eltaszította egy erős mozdulattal és még egy utolsó megvető pillantással illette a spanyolt, azután elhagyta a szobát. A súlyos faajtó, ahogy becsapódott, a hang átjárta a szobát és Izabell most értette meg mennyire egyedül is maradt. Érezte, ahogy valami összetörik benne és leült egy ládára. Fejét fekete, csipkés, könyökhajlatáig érő kesztyűjébe temette és rákönyökölt a térdeire. Háta meghajlott és a könnyű, vörös ruha hagyta, hagy látszódjon ki gerincének vonala. Zokogott, de csak csendesen, alig hallhatóan.
Megtörtént. Túl kell tennie magát az első szerelmen. Ő ország. Ha már ezt sem bírja, mi lesz később? Örökké él, rengeteg csalódásban, nyomorban lesz még része. Azt gondolja biztos jön majd valaki. Valaki, aki elfelejteti vele Alicet. Valaki, aki tud igazán szeretni és nem olyan hűvösen és távolságtartóan, mint az az angol nő. Hűvösen? Távolságtartóan? Ugyan miket beszél... Alice meleg volt és fehér bőre vibrált a napfényben, gyönyörű volt, első szeretőnek pedig kiváló. Egyszerűen leírhatatlanul boldog volt, amikor a karjai között tarthatta és vigyázhatott rá, még ha ez csak reggelente volt így. Amikor a Nap felkúszott és úgy döntött leutasítja a Holdat az égről, kijött rajta a mérhetetlen bánat. Bánat, amelyet Alice beharapott ajkai, szomorúságtól csillogó szemei is oly jól bizonygatták neki azt a tényt, hogy viszont szereti. Lehet szerette... Forrón és őrjítően szerette Izabellt, de megunta? Meg lehet valakit unni, akit igazán szeretünk, teljes szívünkből? Nem. Ebben Spanyolország is biztos volt.
Felállt, megtörölgette a szemeit a hirtelen előkapott zsebkendőjével és még egyszer, utoljára Alice után indult.