II.fejezet

"...Lucifer úgy táncolt, mintha egy második világháborús gettóból szökne az aknamezőkön keresztül, krumplizabálokkal a nyomában."

II.Fejezet/Hétfő/St.Wings University/Kollégium

Aiden elmagyarázta neki, mi is a feladata, ahogy az apja úgy szintén és még mindig ugyanolyan rohadtul,  kimérhetetlenül borzasztóan hangzott. Azonosulni azokkal a teremtményekkel, és azok értékeivel, akiket a legjobban gyűlöl. Az emberek lelkeit a Pokolban már csak puszta szórakozásból és féktelen undorból kínoztatja. Ó, azok az üvöltések! Ó, mennyi kín van bennük!

A legtöbbször a lelkek átlátszóak, végeláthatatlan lassúsággal lebegnek egy helyben, és ha valaki hozzájuk akarna érni, az illető elporladna vagy jéggé fagyna. Védelmi mechanizmus, ami az idők múlásával alakult ki, de a démonok technikája is fejlődött szerencsére, vagy szerencsétlenségre. Minden csak nézőpont kérdése, ugye.

Az elején a Pokolban a lelkek csak lebegtek egy kijelölt cellában, de különböző előkészületekkel, és mindenféle trükkel hamar kijátszották a sajátos kis biztonsági rendszerüket az emberek hátramaradt élet sóhajainak.

Emlékeztette magát, hogy mi is a célja. Ezt tette minden átkozott és elpocsékolt percben. Hazamenni, visszakapni azt az istenverte szobáját és rendbe tenni a dolgait. A legtöbb emberben felmerül a kérdés; „Miért is akarna a Pokol királya, a Sötétség Hercege, maga a Sátán visszatérni a Mennyekbe?” Egyetlen egyszerű oka volt rá, és szükségének érezte ezt a kilencvenkét évet, hogy magának is beismerje(igazán felnőttes volt): magány. Aiden néha titokban meglátogatta (az, hogy egyáltalán erre, hogy volt képes, egy másik történet, bonyolult, nem érdemes részletezni) , de az összes többi testvére ridegen pillantott rá, és eszük ágában sem volt hozzá szólni. Hiába nem értett egyet a családi elvekkel, még az örökkévalóság sem lehet izgalmas fojtogatóan és kétségbeesetten egyedül.

Természetesen voltak démonok, akik elszórakoztatták, de mivel bennük általában nem lehetett megbízni, nem éltek sokáig a legtöbbször. Lucifer teremtette őket kénye-kedvére, bukott angyalokat és meg nem kínzott emberi lelkeket olvasztott eggyé. Ha ellenszegülnének a parancsának, akkor azonnal felégnek. Az emberek kreatívan spontán égéssé keresztelték.

Egy ideig még gyalogoltak. Utcáról-utcára, forgalmas tereken át, nyüzsgő kajáldák mellett, és kisebb árusok ordibálását ignorálva. Vörösnél állsz, mint egy cövek, ha zöld; szabad az út.

Mikorra odaértek az épület fekete, boltíves, vaskapujához - az oldalán borostyán indák tekeregtek fel, - Lucifer fintorogva vette észre, hogy ténylegesen elfáradt. Fájt a lába, picit gyorsabban kellett szednie a levegőt és verejtékezett, és ez mind új volt. Új, de egyáltalán nem kellemes, mint, amikor észrevette, hogy a szíve dobog.

Magát az építményt egész normálisnak lehetett titulálni. Valószínűleg egy német mérnök tervezte jobb napjaiban, egy kevéske barna sör mellett és egyetértően hümmögött az építésznek és hevesen gesztikulált, az anyanyelvén beszélt és körülöttük mindenki azt hitte, hogy valami nagy baj van.

Ahogy beléptek és a kapu hangosan csattant mögöttük, Lucifer realizálta a köveket a cipője talpa alatt, jólesően próbálta kitapintani őket a lábujjaival.

Az egyetem rendelkezett egy hatalmas elő udvarral, ami igazából a kertből és az épület előtt álló szökőkútból állt, ami igazság szerint nagyon mutatós volt és megtetszett Lucifernek. A közepén egy nő ült, uszonya pikkelyes, két szárnyával takarta testét és az ölébe ejtette karjait. Egyik tenyerében egy hárfa, másikban pedig egy könyv. Az uszonyából csordogált a víz. A szökőkút vize viszonylag tiszta, benne vízililiomok úszkáltak itt-ott, békalencse a sarkaiban és egészséges mennyiségű vízipók. Lucifer végigfuttatta ujjait a korláton, annak hűvös volt az érintése. Szabályos latin szövegeket véstek beléjük. Persze akadt pár irka-firka, vagy rúzslenyomat ,meg pár vicces nagyon emberi felirat, ahol egymás anyját szidták, vagy két ember nevét biggyesztették egy fordított seggbe.  

- “Cogito ergo sum” . - Aiden mosolyogott.

- Gondolkodom, tehát vagyok - beleborzongott az érzékelésbe, ahogy a bőre bizsergett a  hidegtől és az a feltételezés, miszerint ő pont nem tudja, ez mit jelent, már magában sértette, de nem jegyezte meg.  

Összességében a St. Wings University kívülről bézs színű volt, márvány és sok tekintetben strapabíró, aztán ott volt az a különleges kis ragyogás az épületben. Magasztos alakja nem volt igazán barátságos, de vörös tetejével valahogy mégsem tűnt ridegnek.

Az épület mellett két kavicsos út vezetett a kollégiumokhoz.

Testvére, miközben sétáltak új és cseppet sem impozáns lakóhelye felé, elmagyarázta, hogy az angyali munkát véghezvitték és így kivitelezhették, hogy Lucifer a második félévre érjen be, előadásokat fog meghallgatni, órákra bejárni és lehetőleg nagyon erősen próbál ember lenni. Aiden rendkívül okos volt ezúttal és szokásával ellentétben nem fecsegett feleslegesen, továbbá azt is közölte, hogy lesz egy szobatársa.

- Szobatárs? - Lucifer felvonta jobb szemöldökét. Ezt a szokását mesterien mívelte az idők kezdete óta.

- Oh, igen. Egy szobában ugye most ketten lesztek és egyenlőre elhoztam pár öltönyöd. Azaz, el fogom hozni. Meg a könyveidet ma kapod meg. Ki ne dobd őket, Luci-muci. - A smaragdzöld szemek egy pillanatra vádlóan villantak és a telt, vörös ajkak gúnyos fintorba fulladtak.

- Ne merészelj így szólítani. - Éppen valami sértést akart hozzávágni, de testvére tovább csicsergett.

-  Amúgy, ha valamire szükséged lesz, nos, van egy kávézóm, oda akármikor eljöhetsz.

- Te őrangyal vagy. Nem kéne most is őrizgetned  egy szerencsétlent, akinek a kenyér mindig a vajas felével esik le? - vetette oda foghegyről.

- Azt mondtam az enyém? Pardon. A védencemé a hely, E. S. Timoti, rendkívül szorgos üzletember és a nap nagy részében ott van, így én is ott  kuksolok leginkább. A szívemhez kezd nőni a hely… - Lucifer bólintott és felmerült benne valami.

- Te most is lebegsz - mondta.

- Így van.

- Ráadásul senki nem lát vagy hall rajtam kívül.

Egy darabig néma csend volt. Pontosan egy végtelennek tűnő percig, amíg egy vörös üstök nem bólintott. Lucifer felsóhajtott elkínzottan.

- Normális… ember vagyok, - hányás imitálás - magamhoz beszélek. Jó benyomást fogok kelteni. - magára erőltette, hogy ne röhögjön veszettül, így nem láthatta Aiden szemeiben megcsillanni a büszkeséget.

Sétáltak a férfi kollégium felé, ami az épület bal oldalán foglalt helyet és út közben Lucifer nem tehetett róla, de még mindig a kertet csodálta. A bokrok szimmetrikusan voltak elrendezve, gyönyörűen vágva és hol tulipánok díszítették a köves út szélét, hol margaréták csoportokba. Összességében, színes, vidám és furcsán megnyerő volt körülötte minden. Lucifer megengedett magának egy félig-őszinte mosolyt. Aiden azt hitte csak képzelődik, ezért nem kérdezett rá.

- Mi is a neve az egyetemnek? Nem néztem meg - kérdezte félúton.

- St. Wings University. - Lucifer bátorkodott egy te most kurvára szórakozol velem? fejet levágni Aidennek. Aztán realizálta, hogy öccse komolyan mondja.

- Utálom ezt a próbát. - testvére bátorítóan rámosolygott, majd megálltak egy barnának csúfolt, széles, két emeletes épület előtt. Az ajtó fehérnek számított, talán. Lucifer bátorkodott felvenni a legelégedetlenebb arcát, a kezeit a mellkasa köré fonta. Aiden villámgyorsan elment és vissza is jött három tömött, bőr bőrönddel.

- Szóval most egyszerűen menjek be, keressem meg a szobát, amit mondtál... és ismerkedjek?

- Emberi dolog, ha kialakítasz szoros kapcsolatokat, szóval lehet barátra is szert teszel. - Itt azért majdnem röhögött.

- Fogadást akarsz? - villantotta rá tejfehér fogait a Sátán.

- Luci-

- ...fer.

- Rendben, akkor. Nagyon fontos, hogy tudd, szeretlek, de kibírhatatlan arrogáns, egocentrikus egyén vagy és mellékesen az emberek számára szerethetetlen.

- Nagyon megérintik a kedves szavaid sötét lelkem, drága öcsém, köszönöm. Szóval mi lesz a tét? - Aiden és Lucifer gyakran fogadtak. Legutóbb Aiden váltig állította, hogy a tollait ki tudja húzni. Hát, nem így volt. Cserébe Lucifer egyik fura démon nőjével volt köteles randizni és ügyetlenül sokszor sírta el magát, amikor a nő kígyó nyelvével az orrlyukába akart mászni.

- Ha én nyerek, egy hónapon át fésülgeted a szárnyaim. - Rettentően magabiztosan nézett le a bátyjára.

- Ha én nyerek, akkor kitakarítod az egész Kastélyt, a Pokolban. Sosem lehet tudni.

- Reméljük addigra már nem lesz erre szükség. - Kezet fogtak és egyet villámlott, az egész másodpercnyi fénycsík az égen táncolva.  

Aiden sietősen távozott, de Lucifer egy ideig csak malmozott az ujjaival, lóbálta a bőröndjeit. Ezelőtt sosem kellett szobát megosztania senkivel. Ez a.) a mérhetetlen önzőségéből és b.) a baromi  nagy kastélyából eredt. Egyszer, mikor még apróbbak voltak Mihállyal, egy szobában kellett figyelniük az evolúciót. Lucifer harmadjára sem akarta elpakolni a trombitáját az ágyról. A történet vége az lett, hogy Lucifer egy hónapra vak és süket lett, míg Mihálynak pár ujja bánta. Akkoriban még mindig olyan békés volt és jelentéktelen dolgokon veszekedtek.

Lucifer lerázta magáról  a nosztalgia hullámot és intenzíven szuggerálta a kilincset.  Nagyot sóhajtott, aztán lenyomta.

Felvonszolni magát három teli bőrönddel az első emeletre egyáltalán nem volt se szórakoztató, se izgalmas, se kielégítő. Arról nem is beszélve, hogy a lépcsőzés valószínűleg nem fog az erősségei közé tartozni, amíg emberi formában leledzik a Földön.

Kopogás nélkül nyitott be a szobába. Az ágyon egy férfi feküdt, háton. A kezeiben megsárgult lapú antikvár szökevény. A srácon éjfekete zokni, ugyanolyan színű csőnadrág, a térdkalácsánál lyukak; a bőre vibrált, a fülében ordítottak a taktusok és látszólag teljesen ignorálta a külvilágot. Lucifer megköszörülte a torkát hercegien és a legarisztokratikusabban, ahogy csak tudta. Semmi. Újból elismételte a mozdulatsort, ezúttal a kezét is oda tette a szája elé, ökölben, lehajtott a fejét, az állát a legmélyebbre, a szemeivel picit felfelé pillogott. Az ismeretlen a legnagyobb lazasággal lapozott. asdfghjkl

- Tedd már le azt a vackot! Ö. Kérlek? - megpöckölte a férfi térdét, az kisebb szívrohamot kapott, de kivette a fülesét  és rutinosan szamárfület hajtott a könyvnek.  asdfghjkl

- Maga professzor, igaz? Mit szeretne? - kérdezte céltudatosan, miután végigmérte nagyvonalakban Lucifert.

- Professzionális szobatárs. - Mentségére legyen szólva nagyon erősen próbálkozott mosolyogni. Nem éppen sikerült. Valamiféle eltorzult facebook emojira emlékeztette leginkább. szeretemeztahasonlatotmertcuki

- Ehem. - A másik kezet nyújtott és Lucifer magában fintorogva és undorodva ugyan, de elfogadta. Kitapintotta a férfi néhol reszelősen száraz tenyerét, a karakteresen hosszú ujjait. - David Hiller vagyok. Örülök a találkozásnak, James.

- A nevem nem is Ja-

- Mindegy. Olyan James vagy. Esetleg Samuel - itt egy pillanatnyi szünetet tartott. - De mégis inkább James.

- Hogy merész- - Sziszegte volna pokolian mérgesen, de magában elszámolt végtelenig és nyugtatóilag Aiden meggyötört, mosogató képe tűnt fel előtte. - Akkor James leszek. Szóval...David. Hova a pokolba pakolhatok?  

David színpadiasan hátra mutatott a sarokhoz, ahol a falhoz tolva egy ágyféleség húzódott. Mellette elhasznált éjjeliszekrény, rajta lámpa, búra nélkül. A festék van, ahol lemállott, van, ahol túl erősen volt kenve, de önmagában a fiók úgy tűnt, nem fog kinyílni. Lucifer fintorgott. Az ágy előtt egy hatalmas kétajtós, viszonylag jó állapotban lévő, mahagóni szekrény ágaskodott, strapabíró talppal a piszkos-bézs padló deszkákon. Lucifer valahol érezte, hogy ez minden, amit kap, ami kijárt és rosszabbnak tűnt, mint a Pokol. A kastélyában több ezer szoba volt, csillogó, smaragd kupolák, rubint kövekkel díszített oszlopok és kapuk, boltívek arany téglákkal. Az alapkőzetét (fekete ónix, lávában megformázva) annyi, és annyi démon rabszolga hordta, évezredek kemény munkája. Vérkönnyek, ezüstcsontok, halál hörgések, vaskörmök és fájdalmasan leesett végtagok, pikkelyek, tollak, szánalmas és roppant nevetséges érzések jellemezték a Kastélyt.

Lucifer biccentett legújabb barátjelöltjének,aki visszadugta a fülesét, ismét hátára feküdt, és falni kezdte a sorokat az aranybarna szemeivel. A Sátán az ágyra rángatta mind a három bőröndjét, kicipzározta őket és minden öltönyét a vállfára akasztotta. Megnyugtató érzés volt végigsimítani az előkelő anyagokon, a tapintás érzete egy pillanatra elfeledtetett Luciferrel mindent.

Két bőrönd ruha és a harmadikban egy fekete fejű fonográf, fényesre pucolva. A búrátlan lámpa mellett kapott helyet, ahogy a lemezek fenyőfa mintás dobozban, állítva.

- Te hol tartod a könyveid?

Semmi válasz. Lucifer megelégelte és morogván kihúzta a srác (a jelek szerint David Hiller) fülesét.

- Már elnézést, de kurvára kérdeztem valamit. - Mentségére legyen szólva, hogy az elején próbált kedves lenni.

- Már elnézést, de kurvára zenét hallgattam. Mondjad.

- Te. Hol. Tartod. A. Könyveid? - erősen gesztikulált, még egy nála lévő lexikont is felemelt. Kétségkívül majomnak nézte Davidet. .  

- A konyhában. - Felült, majd előrefelé mutatott.

- Azt meg mégis, hogy?

David színpadiasan és a lehető legőszintébben forgatta meg a szemeit és teljesen készségesen nézte Lucifert sült bolondnak. Sóhajtozva felállt, a könyvet a sötétzöld párnájára dobta. Lucifer végigmérte. Nagyjából egymagasságban tetszelegtek. David ujjain kívül, a végtagjai is elég hosszúra nyúltak. Sötétszürke, pamut, látszólag elhordott pulcsiban virított, ami üthette az XXXL méretet; hatalmas volt rá. Valószínűleg nem tervezett kimozdulni a lakásból mára. Az ádámcsutkája szinte eltűnt, karakteres, íves nyakat tudhatott magáénak. A vonásai puhák voltak és valószínűleg tisztában is volt vele, ezt próbálta ellensúlyozni a piercingekkel. Hosszúkás, vértelen ajkai fölött két, kicsi fekete pont virított.

- Tetszenek a pöttyeid - jegyezte meg Lucifer és még magát is meglepte vele; mennyire őszintén.

- Angyalharapás.

- Mi? - szaporán pislogott és igyekezett titkolni a meglepettségét, ugyanis fogalma sem volt róla; hogy a csudába jönnek ide az angyalok és a fiú most sértegetni szeretné? Esetleg meg van bundázva az egész próba, és ez a puszta mozgó hústömeg (erek, inak hálózata, porból) olyan titkokat tudott meg, amikkel megalázhatja? Mint például, amikor az idők kezdete előtt Mihállyal összeverekedtek és a fogait törte, amikor megpróbálta leharapni testvére glóriáját?

- A piercing elhelyezkedésének a neve. Bonyolult. Amúgy olyan képet vágsz, mint, akit gyomorszájon vágtak, haver.

- Meh… - nem igazán tudott mit hozzátenni.

- Egyébként köszönöm. A kérdésedre visszatérve én a sütőben tartom a könyveimet.

- Miért? - felvonta az egyik szemöldökét és őszintén elgondolkodott azon, hogy az emberek esznek-e könyvet? Nyomatékosította magában, hogy nem. [ Bár a majmoknál ugye sosem lehet tudni… ]

- Nem működik, sütni nem tudok, hely nincs és tök faszásan kitakarítottam.

- Nem vagy normális.

- Köszönöm. Te viszont rosszabb vagy. Ahogy ilyen nagy puccban törsz rá az emberre.

- Puccban? Megjegyzem, hogy nyitva volt az ajtó - így Lucifer. Az öltönyei számára valamiféle mély megnyugvást jelentettek, hogy annyival elegánsabb, mint bárki más, és annyival inkább kiemelkedőbb és valamiért mindig vigyorgott, ha társaságban volt, és tudta, hogy őt nézik. A bókok, amik frissen varratott öltönyei után keltek, vagy a bókok, amik talpa nyomába ivódtak véresen, könnyekkel. Legendák, amik nagyságát hirdették és legendák, melyektől a gyerekek nem mertek elaludni esténként, vagy az ágy alá nézni.

Lucifer egyáltalán nem olyan bukott angyal volt, aki mérhetetlenül bántani akart másokat. Egyszerűen csak ilyenné formálta a magány, a veszteség és természetéből fakadóan képtelen volt elviselni, ha nem neki van igaza. Gyerekes gőg, de már csak ez maradt neki. Ha feladná, meglehet nem is lenne személyisége. Ez megrémisztette mélyen, sötét lelkébe gázolva és folytottan lüktetett, szinte már reflexszerűen, akár egy nyomorult emberi testben a vegetatív idegrendszer..

Szóval Lucifer nem szerette, ha az öltönyéről negatív értelmű szó esik, mert akkor ő is negatívan fordítja el az illető fejét. Általában. De ezúttal embertelen lett volna.

- Ó - így David. Az ajkai láthatóan széjjel rágva, sebesen. - Mit is csinálsz te itt az egyetemen? - Felidézte Aiden kellemesen csengő szavait és elégedetten mosolygott.

- Turisztika. - David mindentudóan bólintott és Lucifer szemei elidőztek a haján. Két oldalt felnyírt, láthatóan tejfelszőke és ahogy mostanában megnevezik; ombre. Világoskék. Lucifer nem tehetett róla, de magában megjegyezte, hogy rendkívül előnyös választás. Magától fordult fel a gyomra.

Kezdett nagyon kínos lenni a csend. Az a fajta, ami rátelepszik az emberekre, akik csak állnak és nem tudnak semmit mondani, mert ha belekezdenének egy tőmondatba, szarul jönne ki, ha egy komplett dialógusba, akkor talán még inkább szarul. Így inkább nem mondtak semmit.  

- Na és..te?

- Művészetis vagyok, ha vagyok.

- Ha?

- Fölvállalhatatlanul szar ember vagyok és sokszor lógom. - Annyira zsigerből vigyorogtam egymásra, hogy Lucifer szinte fel sem fogta az egészet. Őszintén megdöbbentette magát. Végül David meg ő a konyhába lépkedtek, a padló viszonylag tiszta volt, csak itt-ott éktelenkedett egy-egy kávé vagy meg-nem-állapítható-ital foltja. David már reflexszerűen kerülgette ki őket, míg Lucifer úgy táncolt, mintha egy második világháborús gettóból szökne az aknamezőkön keresztül, krumplizabálokkal a nyomában.

Leggugoltak a sütőhöz. Azt láthatóan frissen festették ugyanis az oldalán pár gyümölcs virított. Óceánkék banánok, vérvörös ananász nyújtózkodott leveleivel és még pár kisebb egészséges étel. A festék pici konzervekben ott volt a földön egy újságpapíron és láthatóan David még tervezett velük valamit. Lucifer nem akarta tudni egyenlőre és nem tett semmiféle megjegyzést a dolgokra. A művész emberek furák és fura dolgokat csinálnak, fura dogokkal, fura helyeken és még több fura emberrel körül véve, akik ha lehet még furábbak néha náluk.

Együttes erővel szépen betuszkolták Lucifer pár könyvét a sütőbe, és mindketten meglepődtek mennyire könnyű is volt ez.

Aztán Lucifer gyomra olyat csinált, amit még ezelőtt soha; megkordult.

- Elnézést. Még nem ettem. - Ez színtiszta igazság volt.

- Na, remek. Van pénzed? Vagy várjál. Tudod, mit? Nem tűnsz annyira rossz arcnak, mint első ránézésre. Meghívlak. De csak ma, szóval ne is gondolj arra, hogy hozzászokhatsz - előhalászta a telefonját, gyakorlottan megnyomta a gyorshívót és rendelt egy pizzát. Lazac, sajt, gomba és olívabogyó. Lucifer előre hányt a szájába. Aztán pedig David felé fordult, egymással szemben álltak, akár két univerzum és fényévnyi eltérések, de abban pillanatban a nyaka sokkal jobban lekötötte, mint a felsőbbrendűségének kiértékelése. David nyakán rózsatövisek mármint. ez így marad. csak elcsesztem. tekeregtek, vérvörös szinű virágok bontották szirmaikat reménykedve egy jobb világban. Mutatós tetoválás volt, nem az egyszerű, kockás-ing-vászon-gatya-fajta pucér majmok hordták. Az emberekben már a megteremtésük óta sok undorító tulajdonság volt. Megannyi bűnös gondolat egy csupa inak, vér és puszta hús tömegekben. El sem lehetne hinni, ha nem ott lüktetne bennük; ősi ritmusban, dallamosan.

- Hidd el; rád még egy aranyhalat sem bíznék szívesen.

- Az remek, mert ki nem állom az aranyhalakat. De te öltönyben jöttél. Mi a francnak, azt még most sem értem. Ünnepségről jössz? Mert, ha engem kérdezel frankón el tudom képzelni, hogy ez a hétköznapi cuccod. Mondanám, hogy furcsa, de kék a hajam vége, így…

Lucifer lassan tapsolt.

- Örülök a megfigyelőképességenek, Chris.

- David.

- Ugyanolyanok vagytok, akkor meg nem mindegy?

A férfin látszott, hogy remekül elveszítette a fonalat, de ezen aligha lehet csodálkozni. Fogalma sem volt róla, mibe keveredett, amikor maga a Sátán lépte át a küszöb ajtót. Fogalma sem volt, hogy miket fognak még átélni együtt.

- Oh, semmi-semmi. Az öltönyökre visszatérve, nos, azok elég elegánsak és remekül passzolnak egy olyan menő személyhez, mint én vagyok. Mert az vagyok. Nagyon menő. Szóval a tippeddel nyertél egy sütit. - Valahogy visszatért belé az a pökhendiség, ami akkor tűnt el, amikor lábra állt és majdnem érzékien csókolózott a betonon punnyadó rágógumival és biciklikeréknyomokkal. A vigyora egyenesen démoni volt, a fogai hegyesek és igazán, de igazán kísértetiest hatást keltett, ahogy színpadiasan széttárta a kezeit.

- Ö. Most komolyan gondolod, hogy mondjak valamit? - felállt és visszalépdelt a szobába, Lucifer viszolyogva leült az ágyra és megköszörülte fenséges torkát. Ezt a szokást meg fogja tartani, minden bizonnyal.

- Te pedig olyan embernek tűnsz, aki az ágy matracába rejti el a cigijét, illegálisan drogozik és nagyon szeretne szabad lenni, mert szerinte a szabályok csak egy nagyon bonyolult vicc részei; ami még senkinek sem esett le. - David nagyon mélyen pislogott, benyúlt a matraca alá egy határozott mozdulattal, aztán így szólt:

- Nem drogozom. De osztozhatunk a sütin. Mondjuk, most inkább kátrány és nikotin ízű és lassan megöl, de hé, ha ingyen van… - Sajnos az életigazságoknak valahol mindig fel kell bukkaniuk; régen koszos cselédek szájából, vagy bölcs uralkodók ajkai közül, manapság már inkább tabletek világító képernyőin, vagy antikvár-szökevények elsárgult lapjain, esetleg olyan helyeken, ahol nem is igazán várnánk.

Lucifer vigyorgott és kivett egy szálat. Nem igazán tudta mire számítson, amikor David meggyújtotta, aztán elszaladt a pizzáért így megkönnyebbülésére nem látta, amikor majdnem kiköhögte a tüdejét. Az elején rettentően szokatlan érzés volt, ahogy a torkát karcolta a füst, de sokkal könnyebb volt hozzászokni, mint bármi máshoz. Végtére is a dohány a démonok találmánya volt, és annyira nagyon megérte nekik az a sok kísértet a Pokolban. Lucifer érezte, hogy ez tőle származik és visszajut hozzá; egyszerű körforgás.

David visszatért és lehuppant Lucifer ágyára, akinek el kellett ismernie, hogy első emberi étkezése egész pofásra sikeredett. Csámcsogva próbálták túlordibálni egymást az este folyamán és egy kívülállónak annyira természetesnek tűnhetett, ahogy ott ültek egymással szemben, a matrac visított alattuk és Lucifer azt vette észre, hogy annyira hevesen gesztikulál, mint Aiden. Szégyent kellett volna éreznie, undort és bezárkózni a fürdőszobába. De ő továbbra is csüggött David furcsa és igazából humoros történetein és egyszerűen nem tudott lemászni arról a rozoga, nyomorék ágyról. Egy egész doboz Marlboro elfogyott.

David tipikusan az az ember, aki szavakból áll. Mennyi és mennyi novellából, gyönyörű verseskötegek végtelenje. Betűk kavalkádja és számok komplex együttese, érthetetlen, nyers, és annyira őszintén emberi.

Délután Lucifer enyhén vacogó térdekkel ment be az egyetemre. Sokan lézengtek a folyosókon, vagy a füvön piknikeztek különböző embercsoportok, próbáltak egymásba kapaszkodni a társadalom kemény valójában  a másiktól vártak támogatást, megértést, szeretetet.

A falak néhol vörösre voltak festve és a lift szinte mindig tele volt, de ki a fene akar lépcsőn menni, úgy nagy általánosságban? Pár lány nagyon szeretett volna flörtölni vele, de ő valahogy mindig ehhez a témához terelgette őket.

- Hiszel Istenben? Meg mondjuk Luciferben meg ebben az egész Bibliában?

- Jaj, ne erről az unalmas baromságról beszéljünk már. Használhatjuk másra a szánkat. - Mellette egy hidrogén-szőke leányzó álldogált, igen mély dekoltázzsal és Lucifer szentül hitte, hogy tikkel, mert kábé tíz perce folyamatosan kacsintgatott neki. Nem is méltatta több időre, szemforgatva ott hagyta a hiányos IQ-jával és a Kínaiból szerzett Chanel felsőjével.

Teljesen átszellemülten és elegánsan vonult végig a kavicsokon és élvezet volt látni az emberek nyúzott és fáradt arcát. Egyesek a reggeli kávéjukat szürcsölgették még, vagy másnaposan próbálták kitalálni, hogy mit is keresnek éppen most ott ahol vannak.

Egész végig ijesztően vigyorgott és fizikailag képtelen volt abbahagyni.

[Az eddigi munkáim közül még mindig az a kedvencem, hogy kitaláltam a hétfőt. Mesteri ötlet volt. Igen, igen.]

Davidet egy fa árnyékában találta meg, miközben Shakespeare-t olvasott, pontosabban a Hamletet. Egy fekete pólóban és az esti szakadt csőnadrágjában lustálkodott, mellette egy félig megevett szendvics és papírpohár; benne finom latte kávé.

A kezein az erek leginkább a kábelekre hasonlítottak és acélbetétes bakancsba bújtatta a lábait. Lucifer letelepedett mellé, rajta finom szabású barna kockás öltöny, az arcán egy viszonylag barátságos vigyor. A szemeiben évezredes múlt.

- Hello James. Benyomásról szeretnél beszélgetni, igaz?

- Gondolom te sem a legelejétől vagy itt, ha ezt kérdezed. Nos, a kert valóban lenyűgöz, az előadásokat nem igazán méltatom semmire, mert nem tudnak nekem újat mondani és az embereket eddig nem ismerem el.

- Mármint nem ismered őket, igaz?

- Ja, igen, persze.

Lucifer hirtelen ötlete révén meghívta Davidet egy kávézóba. David készségesen belement. Lucifer azt is megemlítette, hogy meghívná az öccsét is. David mit sem sejtve Aiden természetéről belement ebbe is.

Aznap este Lucifer telepatikus a zuhanyzó alatt beszámolt az öccsének a történetekről és Aiden nagyon nem akart hinni neki, de a noszogatás végett megadta magát és megígérte, hogy látható lesz és nem fog lebegni. Továbbá, hogy rendesen felöltözik.

Lucifer elkönyvelte magában, hogy imád zuhanyozni és ez a próbának majdhogynem az egyetlen jó része. Élvezte, ahogy a majdnem-meleg-víz végigfolyik az egész testén és valamiért a pikkelyei között sem akadt meg egyetlen egy vízcsepp sem. Megtörülközött és éppen bújt volna bele egy kölcsön pólóba és egy boxerbe (David erősködött, hogy nem lehet öltönyben aludni) , amikor realizált valamit a mosógép mellett.

- David… - kezdte és kihajolt, immár teljesen alváshoz öltözve.

- Mondjad. - Felocsúdott a rajzolásból.

- Miért van a hűtő a fürdőszobában?

- Én tettem oda.

- Az valahogy leesett. De megmagyaráznád mi a francért?

- Nem soká veszem egy új sütőt. Kell a hely a könyveknek. A hűtő túl sok helyet foglalt el.

- Nem lenne sokkal egyszerűbb és normálisabb egy könyvespolcot venni? - David ajka erősen fintorba torkollott, a piercingei vele mozogtak.

- Könyvespolc a konyhába? Komolyan, James?